Az előző részekben Peti megingott, majd megtanulta a hibáit felhasználni, később pedig felismerte, hogy a külső elvárások képesek eltávolítani a saját mivoltjától.
Most azonban egy újabb szintre érkezik, mert már nem a konkrét kudarc vagy a verseny feszültsége a leginkább zavaró számára, hanem a jövő bizonytalansága.
Egy fiatalnak rengeteg kérdése van ilyenkor. Jobb esetben már tervekkel áll az út elébe, de szükség van egy átfogó gondolkodási mód elsajátítására, amivel válaszokat kaphat olyan témákban, mint például, hogy lesz-e helye a szakmában, elég lesz-e ehhez a szakmához, meg tud-e felelni a valóság követelményeinek, érték marad-e mindaz, amit most épít magában.
Az egyetem kiszámítható rendje, vagyis a félévek, határidők, számonkérések biztonságos keretet adnak. Ezzel szemben a szakmai világ nyitott rendszerként működik. A tantervet az önálló időbeosztás vagy az elvárt ütemterv váltja fel. A pontokért való küzdést pedig a beleadó és értéktükröző munka cseréli le. A
bizonytalanság abban nyilvánul meg, hogy a szakmai elismerés mellé a saját értékeinkre is reagálni fognak. Az, amitől valójában félünk, nem egy állásinterjú vagy egy kiadott feladat, hanem hogy az ember megtalálja-e saját pozícióját ebben a tágabb világban.
A félelem azonban nem gyengeség, hanem jelzés arról, hogy tétje van annak, amit csinálunk, ezért nem elfojtani kell, hanem értelmezni, hiszen aki mindenben biztos, már nem kérdez, aki pedig nem kérdez, nem is fejlődik.
Peti számára így vált világossá, hogy a bizonytalanság a tanulási folyamat természetes kísérője, amely mellett szükség van egy másik belső pillérre is. Ez nem más, mint az abban való bizalom, hogy a tanulás nem vész el, a hibák tapasztalattá válnak, és az alkotás több puszta teljesítménynél.
Ez a jó érzés egy csendes munka közben alakult ki nála, amikor nem jegyért és nem visszajelzésért dolgozott, hanem saját kíváncsiságból. Ebben a figyelemben értette meg, hogy a hivatás nem látványos pillanatokban, hanem következetes jelenlétben formálódik.
A félelem és a remény nem egymást kioltó erők. Bennünk kell tudatosulnia, hogy ezek egymást kiegyensúlyozó tényezők. Az egyik óvatosságra, készenlétre, figyelmességre és gondosságra int, a másik emlékeztet arra, hogy a fejlődés egy hosszú folyamat, nem egyetlen döntésen múlik.
Peti is megtanulta, hogy bár a jövő nem irányítható teljesen, a hozzá való viszonya igen, s ezzel nem szűnik meg a bizonytalanság, de értelmezhetőbb keretbe helyezhető.
A külső tényezők valószínűleg a jövőben sem fognak megszűnni, így érdemesebb magunkat kellően felvértezni. Ennek az önismeret is kulcsfontosságú tényezője. Mi az, amitől konkrétan félek? Mi az, amiben ténylegesen tapasztalt vagyok? Hol támaszkodhatok a már felépített tudásra?
A félelmek konkretizálására és a meglévő tapasztalatok tudatosítására maga a hivatás épül. Annak felismerése is elkerülhetetlen, hogy végső soron a szakmai identitás nem a félelem hiányából születik, hanem abból, hogy a félelem ellenére is alkotunk, és ebben az alkotásban magunknak teremtjük meg a bizonyosságot.
A következő részben az alkotás magányát figyeljük meg. Kideríthetjük mennyire tudunk türelmesek lenni magunkkal, mennyire bízunk a saját gondolatainkban, és hogy mennyire viseljük el a befejezetlenség állapotát.