Korábbi részekből tudjuk, Peti megingott, majd megtanulta felhasználni a hibáit, visszatalált a saját mivoltjához, és egyszerre helyet adott a félelemnek és a reménynek. Ebben a bejegyzésben is a már megtett lépésekre kapcsolunk vissza gondolatokat egy újabb, de szintén ismerős téma segítségével.
Az alkotás magánya Peti számára fontossá kezd válni. Hivatása bármennyire a csapatmunkával kapcsolandó össze, ő valószínűleg mindig belül fog nekiállni a megoldandó feladatnak, hogy a tapasztalatai, egyedisége is bele tudjon épülni a végeredménybe.
Saját magából indul ki. Ő már képes eldönteni, hogy a mintázat, amin dolgozni kezd, már volt-e korábban vagy nem. Tisztán látja a dolgokat. Egy felismert mintázat esetén egy üres lappal áll a munkának. Hamarosan megcsinálja modelljét, s leír félkész gondolatokat, ahol még nincs másoktól visszajelzés, de a kérdéses részek előbukkannak. Kideríti, mit rejt valójában az elintéznivaló.
A belső gondolkodási időszak eleinte felszabadító volt számára, később azonban feszültséget teremtett, mert miközben az alkotás lassulást és elmélyülést kíván, a körülötte lévő világ nem áll meg. Folyamatos ingerek és értesítések érkeznek, határidők közelednek. Mások haladnak, kérdeznek, számon kérnek, így a külső tényezők és a belső vágy tempókülönbsége folyamatos nyomást hoz létre.
Peti az egyedülléttel nem elszigetelődni szeretne, mégis könnyen annak tűnik, hiszen ha ő elvonul egy terv kidolgozásához, kimarad a beszélgetésekből. Ha viszont minden diskurzusban jelen van, nem marad tere a mély munkának, nem tudja beleadni azt, amitől az a megoldás az ő megoldása lesz. A feszültséget okozó tényező tehát nem az, hogy egyedül vagy közösségben dolgozik-e, hanem az, hogyan tudja a kettőt úgy összehangolni, hogy egyik se oltsa ki a másikat. Az alkotás folyamata magányos, az eredménye viszont közösségre ható. Pont ezért fontos, hogy képesek legyünk mintázatok felismerésére, a kutatásra, de a segítség kérésére is.
Az említett alkotói magány gyakran hordoz enyhe levertséget, bizonytalanságot is. Lesz-e értelme annak, amin dolgozik, és megértik-e majd mások?
Peti felismerte, hogy ez az érzés az elmélyülés mellékhatása, mert amikor valamit komolyan veszünk, szükségszerűen eltávolodunk a felszínességtől, és ez a távolság, bár átmeneti, gyakran a tisztább megfogalmazás előfeltételeként jelenik meg.
Bürokratikus tapasztalat esetén figyelhetjük meg, hogy ez pont az ellentéte. Ha Peti ilyen közegbe kerülne, az sajnos romboló hatással lenne számára, mivel megvan annak a lehetősége, hogy az összes feladat rá zúdul.
Ki kell jelölni a határokat és meg kell hozni egy tudatos döntést arról, mikor van ideje a közösségnek és mikor az elmélyült munkának, mely kapcsolódások építik és melyek aprózzák szét a figyelmét.
Peti jól látható kereteket hozott létre, hogy az alkotói terét megvédje, mert rájött, hogy az elmélyülés nem negatív dolog, hanem feltétel a pozitív végeredményhez.
Az alkotás magánya során Petiben felerősödnek a belső párbeszédek, és kiderül, hogy mennyire tud türelmes lenni önmagával és másokkal. Kiderül, mennyire bízik a saját gondolataiban, illetve mennyire viseli el ismeretlen mintázat esetén a segítségre szorulás állapotát.
Számára ez nehezebb tanulási folyamatnak bizonyult, mint bármely más típusú feladat, mert nem a tudásról, hanem a megfontoltságról és a helyzetfelmérésről szólt.
Ebben a bejegyzésben megtudtuk, hogy az egyedüllét nem egy negatív tényező, hanem egy teret adó lehetőség, amelyben az egyéni gondolatok formát öltenek, a félelem és a remény kiegyensúlyozódik, valamint az önazonosság tovább épül.
Peti történetének hamarosan vége, de azelőtt még néhány dolgot megismerhetünk róla. A következő alkalommal megtudhatjuk, hogy alkotóként ki ő valójában.