Búcsúzom…

Mondhatsz, amit akarsz, de szerintem az egyetemi évek a legjobbak.

Emlékszem, amikor középsulisként azon agyaltam, hová tovább. Majd a döntést követte a felkészítő és a felvételi. Utazással téli hétvégék sorozata volt ez. De nem bántam meg, hisz egy álmom teljesült, Pécsre jöhettem tanulni. A helyre, amelyet 2015 nyarán a szívembe zártam, és tudtam, itt még lesz tennivalóm. Milyen is egyetemistának lenni? Eljönni az ismeretlenbe? Egy életre szóló kaland, ez egy biztos. A fejemben csak emlékfoszlányok sorakoznak most.

Emlékszem, a legelején még senkit sem ismertem. Féltem, hogy milyen lesz, hogy lesznek-e barátaim, hogy jól érzem-e magamat, hogy tudok-e boldogulni. A kollégista élet nem volt ismeretlen számomra, hiszen a középiskolai éveimet ugyan máshol, de kollégiumban töltöttem. De minden más új volt. A gólyatábort kihagytam, ezért akkor a számos kérdés és a félelem ijesztő volt, de a kaland hívott. Az első és egyik legközelebbi barátomat teljesen véletlenül szereztem. Aki ismer, tudja, hogy ismeretleneket Facebookon nem jelölök vissza, de ha ismerhetem valahonnan, inkább ráírok tisztázni és biztosra megyek. Itt sem történt másként. Volt egy ismerősnek jelölés, én pedig ráírtam. A mai napig emlékszem a válaszra: „nem ismerjük egymást, csak bejelöltem mindenkit, akivel egy évfolyamon leszünk”. Ez nekem annyira őszinte válasz volt, hogy mindkettőnk meglepetésére ismeretlenül is átbeszéltük a nyarat és együtt vártuk a sulikezdést.

Az első személyes találkozás is furcsa volt, ahogy felismertük egymást a liftnél, hogyan is köszönjünk, öleljük-e meg egymást, de jó volt az érzés, a tudat, hogy nem vagyok egyedül. Ebből a spontán beszélgetésből kinőve végigkísértük egymást az alapképzés minden bugyrán. A mesterképzés már ilyen szempontból könnyebben indult, hiszen pontosan tudtam, mire számítsak és kikkel. De itt is volt számtalan buktató. Mégis úgy érzem, ekkor kezdtem el igazán élni. Aztán amikor erre majdnem rájöttem, minden előjel nélkül elvesztettem édesapámat és hirtelen minden értelmét vesztette. Onnantól csak sodródtam az árral és újra csak a túlélés tartotta bennem a lelket. És persze a barátok.

Most lenne még kedvem egyetemistának lenni, de hat év után el is fáradtam. Huszonnégy évesen úgy érzem, kiöregedtem innen,  közben pedig az is bennem van, most kezdődik az életem. Mi lesz ezután? Nem tudom. Utálom ezt a kifejezést, mégis használom. De tudod mi az igazán csodálatos érzés? Amit kevesen tudnak, és ami után senki sem ítélt itt el, és mostanra vállalni tudom: hogy nagyfokú hallássérültként esélyegyenlőség-kérés nélkül tudtam végigcsinálni az eddigi tanulmányaimat. Nehéz út volt, sokkal nehezebb, mint hittem. De hálás vagyok a családomnak, a szeretteimnek, a barátaimnak, a tanáraimnak és a Jó Istennek is!

Rengeteg türelem kellett hozzám. Mint ti is látjátok, itt az egyetemen a legfontosabbak a barátok, ők tudják legjobban, min mész keresztül. Nélkülük én sem lennék ma itt, ezért mérhetetlen hálával és köszönettel tartozom nektek. Lehet egyedül a szobába zárkózva is végigcsinálni az egészet, de nem érdemes. Mire ezt én is igazán megértettem, befejeztem a mesterképzést is. Furcsa egy érzés, hol sírok, hol örülök. De egy biztos, hiányozni fogtok. Hogy mit viszek magammal? Magamat és mindent, sokat, de mégis keveset, hiszen most kezdtem igazán belejönni. Ezért te élj jobban, hogy legyen mit elvinned. De a sok cuccomat a koliból, azt viszem. 😀  És remélem, látjuk még egymást és az ölelés sem marad el. Hiszen már biztosan sejted, de ha még nem, akkor már tudod: én, így köszönök.

Legyetek jók, ha tudtok, a többi, mint tudjátok, nem számít. Szeressétek egymást és élvezzétek, hogy előttetek az élet, tiétek a pálya. Mert Pécs a legjobb táborhely, és nemcsak táborhely, hanem itt a legjobb egyetemistának is lenni, hiszen MINDENKI PÉCSI AKAR LENNI!