Mérnöklét-sorozatom előző részeiben megismerkedhettünk a természettudományos, a műszaki, az orvosi szemléletű, valamint az agrártudományokból származó gondolkodási formákkal. Mindezt olyan szempontból, hogy mit ad az építész gondolkozásához az adott tudományterület. Most fordítsuk ezt a komplex gondolkodást egy sajátos irányba. Ez a sajátos irány a társadalomtudományok adta lehetőségeket fogja megmutatni számunkra.
A széles körű, több tudományterületet összekapcsoló tudás megszerzése a történelem folyamán csak bizonyos emberek számára volt elérhető. Kellett hozzá idő, amikor valaki nem a mindennapi túlélésért dolgozott folyamatosan. Kellett hozzá anyagi háttér vagy támogatás. Nem ártott a hozzáférés könyvekhez, mesterekhez, műhelyekhez, iskolákhoz. Sok esetben társadalmi rang vagy megbízói bizalom is társult hozzájuk.
Ezért jelenhettek meg gyakran polihisztorok az uralkodói udvarokban, egyházi központokban vagy gazdag városokban. Az építészek helyzete is hasonló volt. Sok kor nagy építésze egyszerre foglalkozott mérnöki, művészeti, filozófiai, természettudományos vagy akár társadalmi kérdésekkel, mert olyan közegben dolgozhattak, ahol erre lehetőség nyílt. Tehát kijelenthető az, hogy a komplex tudás kialakulása sokszor társadalmi háttérhez kapcsolódott, nem pusztán egyéni tehetséghez. Az építész ma már szélesebb közegben dolgozik, mégis ennek az örökségnek a nyomait hordozza.
A tudományos gondolkodás alapja a teoretikus beállítódás. Az építészetben a látható, vagyis a gyakorlati teendők elvégzése a cél, de ez háttérbe húzódik egy időre, amíg az elméleti tudással meg nem teszi a tervező a megkövetelt első lépéseket.
A tudomány közvetítéssel elégíti ki a gyakorlati szükségleteket. Fogalmakon, modelleken, rendszereken keresztül. Minden tudomány létrehozza a maga egynemű közegét. Egy saját világot, ahol a fogalmak tiszták, a határaik kijelöltek. Ez a világ szabatos nyelvet kíván. Egyértelműséget. Az építészeti gondolkodásban ez a tervrajzok, szabványok, tapasztalati leírások rendjében jelenik meg.
Az adott kor normáira való törekvés szintén meghatározó. A megrendelő hatására a tervező gyakran mások eredményeire is épít. A tudás felhalmozható. Ennek következménye az is, hogy beszélhetünk művészeti korszakokról, stílusirányzatokról. Ezekkel együtt megjelennek a jól bevált rögzített metódusok. Ugyanakkor ez a rögzítettség feszültséget hordozhat magában. A fogalmak idővel változnak. A nyelv alakul. A kutatások új irányok felé nyitnak. Az építész is folyamatosan újradefiniálja a tér, a funkció, a közösség fogalmait.
Az előbbiekben leírtak kettős helyzetbe vezetnek be. Reflexivitásnak és önkontrollnak kell kísérnie a folyamatokat. Előfordul, hogy beleszeretünk egy korábbi kor normájába, de nem vállhatunk eggyé azzal, mivel azóta sok minden változott. Törekedni kell azonban a sokat említett egyensúlyra. A szikrának meg kell lennie a tervben, de a mai elvárásoknak is meg kell felelni. A tudományos gondolkodást rendezettség jellemzi. A logika törvényei irányt szabnak és módszeresség jelenik meg. Egy jó tervezőnél felbukkan a magyarázat igénye a feltett kérdésekre. Miért nem tehetjük meg? Miért jó ezt még bevállalni? A hely szelleme mit kíván? A „van” és az „ide is kell” típusú kijelentések elválasztása nagyon fontos. A tudás folyamatos ellenőrizendő, mások által is vizsgálandó. Az előrejelzések is fontos képet adhatnak. Mindez együtt egy dezantropomorfizáló irányba mutat, vagyis hogy a valóság tárgyilagos, szubjektivitástól mentes tükrözése valósuljon meg, ahol a jelenségeket nem emberi szándékok vezérlik, főleg nem az építészé, hanem az az erő, amit maga a korábbi és a jelenlegi korszakok adtak a helynek.
Ezen az alapon válik érthetővé a társadalomtudományok sajátossága, mely az építészetben is fontos. A társadalmi lét adja az alapot, de mégsem. A törvényszerűségek tendenciajellegűek, de nem kőbe vésettek. Meghatároznak egy uralkodó irányt, de tág teret hagynak az egyedi eltéréseknek és a véletlennek. A jelenségek összetettek, egymásba fonódnak, de helyesen figyelve ki lehet bogozni a szálakat. A megközelítések sokfélék. Paradigmák élnek egymás mellett, a határok pedig gyakran elmosódnak.
Tehát a társadalomtudományok megállapításai is időhöz kötöttek, egy adott korszakra érvényesek. A formációk változnak, a törvények érvényesülése átalakul. Megjelenik az érdekkötöttség is. A tervező része annak a világnak, amelyet tervez, és azt meg kell próbálnia kívülről terveznie.
Visszatérve a természettudományos gondolkodás és a társadalomtudományok egyik kapcsolatára azt állíthatjuk, hogy itt is két pólus között mozog a szemléletmód. A totalitásra törekvő látásmód a szintézist hangsúlyozza. Minél több módszer, annál gazdagabb kép. Az analitikus megközelítés ezzel szemben a részletek felé fordul. A kisebb egységek mélyebb megértése válik céllá. Az építész mindkét irányt használja. Egy város egészét is látnia kell, ugyanakkor egy csomópont részleteit is figyelembe kell vennie.
A társadalomtudományok rendkívül széles mezőt alkotnak. Idetartoznak az állam- és jogtudományok, a közgazdaságtan, a politikatudomány, a kommunikáció, a szociológia különböző ágai. Mindegyik saját nézőpontot ad. Mégis felismerhető néhány közös gondolkodási pont.
Az állam- és jogtudományok például erősen rendszerszerűek. A hierarchia rendszereket is értelmezi. A módszerek is ilyen rendbe szerveződnek. Történeti, összehasonlító, logikai és szociológiai megközelítések kapcsolódnak össze. Az építész számára is sok esetben válik fontossá elővenni ezeket a gondolkodási módszereket.
A gazdálkodás-és szervezéstudományok a döntések meghozatala terén segíthetnek az építésznek az adott helyen. Kvantitatív módszerek, statisztika, ökonometria. A vezetéselmélet az emberi viselkedést és a szervezeti működést vizsgálja. A terv elképzelhetetlen lenne, ha az építész itt nem projektként látja a megbízatását. Erőforrásokkal, idővel, kockázatokkal is kell dolgoznia.
A hadtudomány sajátos gondolkodást képvisel az építészetben. Stratégiatervezés, erőkoncentráció és a bizonytalanság kezelése tartozhat ide. A váratlan helyzetekre adott válasz nem utólagos történésként szabad hogy megjelenjen, hanem már a tervezéskor feltett kérdés válaszaként. Egy belső térszervezés, de egy városi beavatkozás is sokszor hasonló logikát követel. Ezek az elvek az építészeti tervezésben mindig visszaköszönnek, csak nem mindenki veszi észre. Ugyanezt az előrelátást tapasztalhatjuk meg az épületek tartószerkezetének túlméretezésekor vagy a nem kötelező megerősítések behelyezését kérve.
A közigazgatástudomány az intézmények, szabályok, döntési mechanizmusok működésére irányítja az építész figyelmét. A történeti modellek és a modern irányzatok együtt alakítják ezt a területet. Az építész is a köz és az egyén kapcsolatát érzékeli és próbálja megfelelő szintre tenni.
A média- és kommunikációtudományi programok mélyén minden esetben egy hordozandó üzenet rejlik. Az építészeti alkotáshoz hasonlóan itt is a közvetítésen és az interpretáción van a hangsúly, ahol a vizuális jelek és szimbólumok segítenek feltárni a felszín alatti tartalmakat. Ha elfogadjuk, hogy az épített környezetünk is egyfajta diskurzus, beláthatjuk, hogy ezek a szimbolikus terek egyúttal a közérdek érvényesítésének és a közösségi akarat formálásának is színterei.
A politikatudomány a hatalmi mechanizmusok és a döntéshozatali folyamatok dinamikáját elemzi, rávilágítva a társadalmi jelenségek sokrétűségére. Az építész ebben a közegben elkerülhetetlenül politikai cselekvővé is válik. A munkája érdekellentétek, stratégiai alkuk és kényes kompromisszumok metszéspontjába is bekerülhet. A helyes döntéseknek pedig szintén nem a saját gondolatainak kell megfelelniük, hanem mindig egy konkrét földrajzi és strukturális keretrendszerben öltenek testet, ahol a fejlődési irányvonalak és az erőforrások eloszlása alapjaiban határozza meg a lehetőségeket.
A regionális tudományok éppen ezzel foglalkoznak. A színes társadalom jelentőségére és az abból fakadó egyenlőtlenségekre fókuszálnak. A területi folyamatok és fejlettségi különbségek vizsgálata során az építész szerepe felértékelődik, hiszen a tér fizikai alakítása nála válik közvetlen beavatkozássá. Ez a fajta térformálás azonban nem csupán mérnöki vagy gazdasági kérdés, hanem alapvetően az egyének és csoportok közötti hálózatok, az együttélési létformák és a közösségi élet adta lehetőségek vizsgálatával foglalkozik.
A szociológia különböző ágai a családszerkezettől a demográfiai mozgásokon át a kapcsolati hálózatokig és egészen a kulturális mintázatokig még jobban elmélyíthetik az építészt a társadalmi valóságban, ugyanis azok közé tartozik, akik a társadalom legbensőbb szövetébe avatkoznak be. E részterületek együttesen alkotnak koherens egészet, amely az építész számára alapvető keretként szolgál.
A társadalomtudományi gondolkodás tehát egy rendkívül sok rétegű, érdekekkel is átszőtt és időben folyamatosan változó rendszer, amely a valószínűségek és a párhuzamos nézőpontok elfogadására épül. Az építész ebben az összefüggésrendszerben hoz létre sajátos nézőpontot. A tudományok találkozási pontján áll. Választ ad a magyarázatot kereső kérdésekre, és fizikailag is megformálja azt a közeget, amelyben a társadalom mindennapjai zajlanak. Mindez az emberi szellem és a lét alapvető kérdéseiben gyökereznek.
nagyg