Egy kudarc után két út létezik. Elkerülni a helyzetet, amelyben újra megtörténhet vagy visszamenni oda és felülkerekedni az eseten.
Az előző bejegyzésben Peti ott állt az első ilyen alkalom bekövetkezése után. A kérdés most nem az, hogy elég jó-e. A kérdés az, mit kezd a hibáival. Ez a bejegyzés erről szól.
A rossz terv kifejezés félrevezető. Nagyon ritkán rossz az egész, bár akadhat ilyen eset is. Gyakrabban történik viszont az, hogy a koncepció és az ötlet erős, de a kidolgozás gyenge, vagy hogy a forma meggyőző, de az összkép nem áll rendesen össze. Peti esetében ez történt.
A kritika során nem azt hallotta, hogy ő nem alkalmas a feladatra, hanem azt, hogy az nincs végiggondolva. Peti hajlamos volt összekeverni a kettőt. A terv és az én közé egyenlőségjelet tett, pedig a terv az egy produktum, az én pedig egy folyamatosan változó személy.
A terve, ami nem jól sikerült, nem az identitásán vetett foltot, hanem az aktuális gondolkodási szintjének adott lenyomatot.
A kritika egy sajátos műfaj. Lehetne kimondott, megalkotott véleménynek definiálni, de talán helyénvalóbb, ha úgy gondolunk rá, hogy megmutatja, feltárja valakinek vagy valaminek a jó és a rossz tulajdonságait, a hibáit. Megfigyelendő, hogy a félév során lévő kritikus konzultációk is ezt a kifejezést használják, de akár Petinek, akár másoknak úgy tűnhet, hogy ez a helyzet döntő módon alakítja, befolyásolja a sorsot, vagyis egy válságos, sorsdöntő tapasztalásként jelenik meg.
Ez egyfajta tükör, mely keményen rámutat a kényes dolgokra. Petit eleinte az zavarta, hogy a visszajelzésekben megjelentek a tárgyilagosságnak, a rövid piszkálódásnak tűnő megszólalások. Később elkezdte az egészet figyelni. Mit emelnek ki újra és újra? Hol térnek vissza ugyanahhoz a ponthoz? Melyik hiba gondolandó újra teljesen, és melyik részletkérdés?
A mérnöki gondolkodás egyik alapja a mintázatfelismerés. Egy másik általam írt bejegyzésben arról olvashattok, hogy milyen gondolkodási formákat sajátíthatunk el. Fontos, hogy legalább tudjunk a létezésükről, de annál fontosabb lenne, hogy gyakoroljuk is azokat.
Ha három különböző alkalommal ugyanaz a probléma merül fel, például a következetlenség, pontatlanság, időgazdálkodás, akkor valószínűleg nem az adott feladat a gyenge, hanem működésbeli problémával állunk szemben. Ez egy információ, amely szükséges felismerés.
Előfordulhat, hogy van, amikor a terv és az eredmény is gyenge. Van, hogy nem sikerül a vizsga. Lehet, épp egy pályázatunkat nem fogadják el. Sokszor nem kapjuk meg azt a lehetőséget, amiről álmodoztunk. A bukás is egy tömör, s intenzív tapasztalat.
Peti egyszer egy olyan feladatnál maradt alul, amelybe aránytalanul sok energiát fektetett. Úgy érezte, hogy mindent beleadott, és mégsem volt elég. Ez a pont különösen veszélyes egy saját magáról nem tisztán gondolkozó személynél. Ilyenkor jelenhet meg az a gondolat, hogy ha ennyi sem elég, akkor mi?
A bukás azonban nem azt mutatja meg, hogy nincs bennünk potenciál. Azt mutatja meg, hogy a befektetett energia és az irány, amely felé haladunk, nem mindig esik egybe. A sok munka nem azonos a tudatos munkával. Ez nem a legkellemesebb felismerés, de mégis van egy felszabadító hatása, mivel ha korrigálható az irány, akkor nem kizárt a siker.
Az építészetben az anyagok tulajdonságait nem elkerüljük, hanem megismerjük. A fa vetemedhet, a beton repedhet, az acél feszülhet, de ezeken nem háborodunk fel, s nem is haragszunk rájuk ezért. Számolunk velük, s méretezzük, hogy biztonságos legyen a használatuk. A hiba is ilyen, de akkor hogyan lesz a hiba építőanyag?
Peti elkezdett egyfajta hibajegyzéket vezetni. Ennek a célja a rendszerezés lett. Feltett magának kérdéseket. Hol csúsztam el időben? Hol nem ellenőriztem vissza a döntést? Hol hagytam, hogy a képzeletem a realitáson túlra kalandozzon?
Azzal, hogy ezt végigcsinálta, sikerült átalakítania a hozzáállását. A hibáira ezután nem tekint szégyenként. Ezt követően felismert mintaként, hasznos adatként építi be a következő hasonló szituációjába.
Az identitás nemcsak a sikeres beadások számából épül. A minőség, ahogyan a sikertelenekre reagálunk, sokat adhat hozzánk, mivel a fejlődés egy hullámzó folyamat, amelyben emelkedés, visszaesés és stagnálás egyaránt jelen van, mégis minden visszacsatolás lehetőséget hordoz a pontosításra.
Peti ma már nem a hibától tart, hanem attól, ha nem tanul belőle. Megértette, hogy a tévedések nem bontják le az addig felépített birodalmat, hanem ha helyesen értelmezzük őket, éppen a megerősítéseket adják hozzá.
A hibát le kell választanunk az önértékelésről, és nem szabad azt mondanunk, hogy rossz vagyok, hanem inkább azt, hogy ez a döntés ebben az esetben helytelen volt, mert ez a kis különbség alapvetően meghatározza, hogy a kudarc romboló tapasztalat marad-e, vagy az egyediségünkbe beépülő tényezővé válik.
Peti története kitalált, de amik vele történnek, bárkivel megtörténhetnek. Minden hallgató életében eljön az a pont, ahol a hiba elkerülhetetlenné válik, és ott dől el, hogy ki hogyan reagál rá.
A következő részben egy másik jelenséget vizsgálunk meg. Mi történik akkor, amikor nem a konkrét kudarc, hanem a folyamatos külső tényezők kezdenek el elnyomni bennünket? Hogyan lehet ezek közt megtartanunk a saját helyünket és jelentőségünket a világban?