Kicsit személyesebbre veszem talán ezt az írást most, mint amennyire akartam. Alapjáraton a születésem óta egy igazán mosolygós, közvetlen ember voltam, és nagyon ritkán ismertem a negatívitás kifejezést. Persze, ahogy növünk fel, egyre többet találkozunk majd vele. Az elmúlt mondjuk 6 évben, tehát 16 éves koromtól kezdve 22 éves koromig rengeteg barátom lett. Akár haveri szinten, baráti szinten, vagy legjobb baráti szinten. Tényleg nagyon sok, és mindenki tudja, hogy bármikor számíthat rám, csak egy szavukba kerül. Most mégis eljutottam egy olyan szakaszba, ahol nemcsak kicsit egyedül érzem magamat, nem vagyok komfortosan.
Az elmúlt egy-két hónapban eléggé távol érzem magamat a társasági élettől. Nem tudom, mi lehet ennek az oka, elképzelésem sincs, ilyen még talán nem is volt velem. Egyéni szinten teljesen jól elvagyok a barátaimmal, de társaság szintjén nem igazán. Tudom, hogy ez valahol az én hibám is. Úgy gondolom, mivel az időm 70%-át az egyetemre való tanulás teszi ki, így itt is hibádzik a dolog. Több szemszögből is. Először is a sok tanulás miatt, sokkal kevesebbet tudok velük találkozni társaság szinten, mint előtte bármikor. Ez hasonlít a téli időszakhoz, amikor szintén ritkábban megyek ki. Persze, mondhatná mindenki, hogy napi 30 percem csak van velük találkozni. Igen, van! Nem is tagadom, hogy nem lenne, de.
Amikor éppen tanulok, akkor tanulni is szeretnék. Ha tudom, hogy van 30 perc szünetem, akkor nem megyek le hozzájuk, mert kiesek a ritmusból. Ezt sokan nem értik vagy nem hiszik el, de így van. Egyébként a tanárok is szokták javasolni, hogy vigyünk be magunkkal a szobába innivalót, mert ha kimegyünk inni vagy netalán mosdóba, akkor abban a pár percben is kieshetünk a ritmusból. De visszatérve az alap koncepcióra, igen, most nagyon nem érzem magamat komfortosan az itthoni társaságomban, ami az én hibám. Más viszont nem mindig ér rá, de néha meg szükségem van a szociális közegre. Az is igaz mondjuk, hogy egy tanulós időszakban egyből nem is tudok átszellemülni azokba a beszélgetésekbe, mert nem megy. Ha viszont átszellemültem, akkor pedig a tanulási folyamatba nehéz visszacsatlakoznom, ez is egy két élű történet.
Összességében tudom, hogy most van egy ilyen időszakom és rajtam is múlik, hogy ez változzon, sőt gyanítom, csak rajtam múlik. Viszont az egyetemi barátaimmal sajnos nagyon ritkán találkozom, de velük úgy érzem, szívesen lennék most bármennyit, bármikor. Akkor mégsem feltétlenül velem van a gond? Nem tudom. Más barátom is van, hogy 3-4 napot nem jár ki a tanulás miatt, de neki nincsenek ilyen problémái, hogy nem élvezné a kinti létet. Mint a világon minden, ez is emberfüggő. Nekem pedig muszáj volt ezeket leírnom, mert mindenkinek megvan a saját maga baja, én pedig nem szeretnék másoknak siránkozni.
spiegels