Az előző két cikkben kifejtettem, hogy mik is azok a harmadik helyek, milyen szerepet töltenek be az életünkben, illetve azt, hogy milyen változásokon mentek keresztül, különösen az elmúlt néhány évtizedben. Bemutattam különböző alulról építkező kezdeményezéseket, és azt, hogy miért kerül át egyre gyakrabban a hangsúly a piaci helyekről az alternatív, gyakran nonprofit helyekre, valamint ehhez felhoztam egyaránt külföldi és hazai példákat is. A sorozat zárócikkében most kicsit a saját szakmám szemszögéből szeretném megvilágítani a dolgot, vagyis hogy építészként milyen ráhatásunk lehet a harmadik helyek életben tartására.
Az átfogó építészeti és beruházási tevékenységek egyik legkárosabb társadalmi mellékterméke a dzsentrifikáció. Erre a folyamatra a legjobb példa a Brooklyn, NY-ban található Williamsburg negyed, ami a második világháború utáni években, ahogy az ipar leépült, tele lett elhagyatott gyárépületekkel. Ezek olcsó bérleti díja igazán kedvező volt a város művészeinek, így lassacskán be is szivárogtak az etnikailag sokszínű szomszédságba, amit aztán utcai alkotásaikkal és laza, hipster kávézóikkal New York egy vonzó, de mégsem annyira kommersz részévé tették. Erre azonban felfigyeltek a beruházók is, akik amit tudtak, gyorsan fel is vásároltak a városrészből, és elkezdték újjáépíteni egy (felső)középosztálybeli, turistabarát hellyé, annak érdekében, hogy eladják a „Brooklyn életstílust”, ezzel kiszorítva az eredeti lakosságot, amely az új környezetben már nem tudott munkához jutni (Cappelle, 2025).
Viszont nem kell ilyen messzire mennünk sem időben, sem helyben, ugyanis Alice Cappelle dzsentrifikációról szóló videóesszéjében arról is beszél, hogy napjainkban szintén hasonló folyamat megy vége Dublin városában, ahova az alacsony adók miatt előszeretettel költöznek be a multinacionális nagyvállalatok, felvásárolva a barnamezős területeket és a régi lakótelepeket, ami miatt az ír fiatalok között egyre jobban terjed a kivándorlás gondolata. Budapest ebben a tekintetben valamivel jobban teljesített az utóbbi években, ugyanis a legnagyobb barnamezős beruházások a Millenniumi Városközpont keretén belül valósultak meg (Művészetek Palotája, Magyar Nemzeti Színház), amelyek elsősorban a magyar kultúra fejlődését voltak hivatottak szolgálni. Ugyanakkor, ha kicsit feljebb hajózunk a Dunán, hamar megtaláljuk a partra vetett Bálnát, amely a monarchiabeli Közraktárak helyére épült, és akart már bevásárló- és kulturális központ is lenni, de eddig semmilyen funkcióval nem ért el széles körű társadalmi támogatottságot. A folyó túloldalán már egy átfogóbb beruházással is szembesülhetünk, ami véleményem szerint steril építészeti stílusával és a partra felhúzott toronyházaival nagyban károsította a XI. kerület látképét. Ez a projekt a BudaPart, és a mellette, a Kopaszi-gát szélén trónoló MOL-torony (MOL Campus). Az új városnegyed a XX. század elején még ipari központként működő Nádorkertre épült, 2500 lakással és az ominózus felhőkarcolóval. Alapjáraton az új lakások építése mindig kívánatos lenne, főleg akkor, amikor egy lakhatási válságban lábadozunk, viszont ennek csak akkor van értelme, ha az újonnan felhúzott lakónegyedben megfizethető albérleti vagy vételárak vannak. A BudaPart azonban igen magas árakat nyújt az érdeklődőknek (39 m2-es lakás 105 000 000 Ft, 33 m2-es lakás 236 000 Ft/hó, kopaszigatlakasok.hu).
Ezeknek a megaprojekteknek a hatására a városokból nagyon gyakran kiszorulnak az egyszerre megfizethető és hangulatos helyek, ahová az emberek (főképp az egyetemisták) a legszívesebben járnak. A helyükbe lélektelen tömegkávézók és éttermek kerülnek, ami pedig nem feltétlenül az adott vendéglátó a hibája, sokkal inkább a rosszul megtervezett városnegyedé, mivel a beruházó és az építész oldaláról sem feltétlenül szempont, esetleg jobban mondva nem merül fel (vagy idő szűkéből adódóan, vagy ignoranciából), hogy ezekben az új építésű városrészekben több mint valószínű, hogy a lakosok semmilyen szinten nem ismerik egymást, ami nagyban átírja a harmadik helyek jellegét, szerepét. Még nincsenek törzshelyek, nincs lokális szociális háló, így elméletben bármennyire is nagyszerű felvetés egy 15 perces városrész felhúzása, amíg az új negyed szociálisan sincs megfelelően integrálva a meglévő környezetbe, addig akárhány embert is teszünk a látványtervekre, a negyednek a valóságban kihalt érzete lesz. Feltehetően ezért is látszik a BudaPart inkább egy véletlenszerűen vendéglőkkel teletűzdelt díszletnek, mintsem egy aktív és élettel teli városrésznek, mint az organikusan kifejlődött történelmi városrészek.
Ezzel a problémával az építész egymaga nehezen nézhet szembe (különösen ha egy olyan városba tervez, ahol nem ismerős), ezért is lehet kulcsfontosságú szerepe a harmadik helyeknek abban, hogy egy negyed jól működjön. Ehhez pedig, úgy gondolom, elengedhetetlen, hogy a kialakult környéket szociológiai alapon is vizsgáljuk a tervezés során. Nem elég egy-egy kávézót, kocsmát stratégiai alapon elhelyezni valahova, számolni kell azzal, hogy az adott kávézó, az adott kocsma milyen célt fog vagy tud előreláthatólag betölteni. A nemrégiben publikált Rákosrendező városfejlesztés terveit végignézve fogalmazódott meg bennem az a gondolat, hogy sokszor idealizáltan beleillesztünk a tervekbe bizonyos közösségi helyeket, amelyeknek a jövőképével már nem feltétlenül foglalkozunk. Jobban mondva nem is tudunk foglalkozni kellőképpen, mivel nem tudhatjuk, hogy lakosság milyen jellegű lesz a betelepül, mennyire lesz nyitott ezeknek a prefabrikált közösségi helyeknek a használatára. Ez egy komplex probléma, amire nem nagyon lehet igazán kielégítő választ adni, de talán a leghatásosabb az lenne, hogy az új városrész megtervezése során egyeztetünk például civil szervezetekkel, klubokkal, amelyek szívesen terjesztenék ki az elérhetőségüket, ezzel potenciálisan egy ismeretségi alapot biztosítva a városrésznek. De célszerű lehet a vonzáskörzetben elterülő meglévő szomszédságok lakóival is konzultálni, hátha több kedvvel merészkednek be az új szomszédságba. Az ilyesfajta, teljes városképet érintő beruházások esetén, mint mindig, meg kell felelni a beruházó kívánságainak, ugyanakkor az építészeknek hatalmas felelősségük van és kötelességük etikai alapon is mérlegelni a vállalkozást, és mindent megtenni annak érdekében, hogy az új épület/épületek elsősorban a várost és annak lakóit szolgálják, nem pedig a beruházó profitorientált szeszélyeit. Bár én inkább támogatom a városok organikusabb, kisebb léptékű fejlődését, mintsem az ilyen jellegű megaprojekteket, mivel így a lakosságnak több ideje van „belakni” a helyet, és könnyebben befogadják az új környezetüket. Az utcakép is nagy eséllyel változatosabb lesz, míg egy megaprojektnél, a szakaszos kivitelezések ellenére is, erősen érződik a túlzott rendezettség és a természetellenes letisztultság.
Kisebb léptékben egy másik, számomra eléggé érthetetlen új trend, hogy az új építésű irodaházakba, függetlenül attól, hogy ez a beruházó kérése vagy az építész saját kútfőből jutott erre az abszurd következtetésre, már eleve terveznek „vállalati harmadik helyeket”. Ezek többnyire olyan, a vállalathoz és ezzel a munkahelyhez kötözött pihenőhelyek, ahol az alkalmazottak „el tudnak szakadni” a munkától, anélkül, hogy ténylegesen ki kelljen lépniük a külvilágba, ezzel is kitéve a munkavállalókat a folyamatos elérhetőségnek. Bár erről még nem volt lehetőségem kutatást folytatni, úgy gondolom igen érdekes lenne összehasonlítani azokat a munkahelyeket, amelyek rendelkeznek ilyen vállalati harmadik hellyel, illetve azokat, amelyeknél az alkalmazottak külső vendéglátóhelyeknél töltik el például az ebédszünetüket, így akár találkozhatnak munkahelyen kívüli ismerőseikkel is, és lényegében a szabadidejükben nincsenek hozzákapcsolva a munkahelyükhöz.
Legjobban építészként azonban talán a közterek rendezésével lehet ráhatásunk a közösség erősítésére. William H. Whyte még 1980-ban készített egy dokumentumfilmet (The Social Life of Small Urban Spaces) arról, hogy a tereknek melyek azok a legfontosabb tulajdonságai, amelyek hatására a helyiek szívesen használatba veszik őket. A kutatásból arra a következtetésre jutott, hogy egy tér csak akkor szolgál a pezsgő szociális élet táptalajaként, ha minden szükséges együttható megfelelő mértékben van jelen. Ide tartozik az árnyékos és napsütéses területek aránya, a zöldfelület, az ülőhelyek mennyisége és minősége, egy vizes közeg, amely alapzajt biztosít és nyári melegben a párolgás hatására hűt. Ezek mellett megemlítette a közbiztonság fontosságát is, amihez azonban nem feltétlenül van szükség fenyegető közteresekre, hanem elég egy karbantartó vagy forgalmasabb helyeken egy kalauz, akin látszik, hogy munkát végez, de szükség esetén segítséget tud nyújtani, viszont a szerepét mégsem társítják egy autoritást és fegyelmet megkövetelő tisztséggel. Erre pozitív példa lehet a nemrégiben Karácsony Gergely közösségi oldalain is feltűnő László, a budapesti Széll Kálmán tér térgondnoka, aki a karbantartáson kívül már számos alkalommal a bajba jutott emberek segítségére is volt. Ez egyébként is inkább már a városvezetés reszortja, mintsem az építészé, de építészeti tervezéskor is érdemes lehet egy ilyen szereplő jelenlétét figyelembe venni. Mindezen felül Whyte különösen fontos jelentőséget tulajdonít a köztereken található étkezőhelyeknek, valamint minden olyan dolognak, ami valamilyen fajta interakciót vált ki a járókelőkből, legyen az statikus (pl. szobor) vagy dinamikus (pl. utcai előadás), amely ismét csak egy olyan dolog, amelyre megfontolt tervezéssel igen nagy ráhatása van az építésznek már csak azzal is, ha utóbbi kialakulására helyet biztosít. Whyte-nál továbbá felmerültek a kirakatok mint a járókelők számára interaktálható objektumok, mivel megfigyelhető, hogy szinte mindenki előszeretettel nézelődik az üvegeken keresztül, még ha nincs is szüksége semmire. Egy-két jól berendezett kirakat nagyot is dobhat az egész utca hangulatán, de ezt ugyanúgy el lehet mondani a teraszokról is, ezért nagyon fontos, hogy ezek minél jobban személyre szabhatók legyenek, hogy bárki is költözik be az üzlethelyiségbe, minél nagyobb ráhatása legyen az utca díszítésére.
És ha már teraszok, érdemes az ülőhelyekre is kitérni néhány szóban, ugyanis manapság egyre több városban terjed el a „barátságtalan” építészet vagy más néven „hajléktalanellenes” építészet. Ennek a kvázi mozgalomnak az áll a hátterében, hogy segítségnyújtás helyett a kéregetőket és a hajléktalanokat minél inkább kirekesszék a városból azzal, hogy elveszik előlük az egyszerű lefekvés vagy leülés lehetőségét. Ezzel azonban a mondjuk úgy átlagos polgároknak is megkeserítik az életét, mivel a felszeletelt padok, a tüskézett szegélyek vagy a „támaszpadok” (sajnos erre is van példa Budapest villamosmegállóiban) elidegenítik egymástól és az utcától a polgárokat, és több társadalmi rétegre is káros hatással vannak (pl. idősek, mozgássérültek). Az ülőhelyek számának ilyesfajta agresszív csökkentése helyett, ahogy az Whyte kutatásából kiderül, sokkal érdemesebb minél több opciót, illetve a személyre szabás lehetőségét megadni a köztér polgárainak, hogy ezzel is jobban magukénak érezzék a teret.
Összességében, úgy gondolom, hogy a közösségközpontú építészet szempontjából egész jó irányba tartunk, azonban még mindig rengeteg részlet finomításra szorul. Ezért szeretném továbbra is azt a nézőpontot hangoztatni (mint a korábbi közösségi építészetről szóló cikkemben), hogy építészként el kell engednünk azt a tévképzetet, hogy az egész terv fölött teljes kontrollunk legyen, helyette minél nagyobb szabadságot kell engednünk a város lakóinak ahhoz, hogy a köztereiket a saját arcukra formálják. Ugyanis ahogy Gropius mondta, mindenkiben megvan a készség ahhoz, hogy alkosson (még akkor is, ha ez csak egy kirakat), csupán segítenünk kell ezt az alkotókészséget felszínre hozni. Az építészetben nagyobb teret kell engednünk a felhasználóknak és akár velük szorosan együtt dolgozva (pl. közösségi építészet, konszenzus alapú építészet) kell a városképet alakítanunk, főleg akkor, ha azt szeretnénk, hogy közösségi helyeink ne vesszenek ki az életünkből.
források:
The Social Life of Small Urban Spaces (1980) William H. Whyte, archive.org
The Slopificatoin of Everything (2025) Alice Cappelle, youtube.com
Anna Kodé (2025) The Slow Death of the New York Public Bench thenytimes.com
Bojár Iván András (2026) A Hidalgo Korszak vége vulkanfolyoirat.hu
dr. Horváth Péterné (2019) A Kopaszi-gát története varosvedo.hu
BOSMAN, C., DOLLEY, J. (2019) Rethinking third places and community building Rethinking third places (pp. 1-19). Edward Elgar Publishing
DE FAUW, N. (2020) Brownfield regeneration in Budapest, Hungary University of Groningen
GROPIUS, W. (1967) Apolló a demokráciában Corvina Kiadó
MEHTA, V., BOSSON, J.K. (2010) Third places and the social life of streets Environment and behavior, 42(6), pp.779-805.
OLDENBURG, R. (1997) Our vanishing third places Planning commissioners journal, 25(4), pp.6-10.
TOFILUK, A. (2023) Problems and challenges of the built environment and the potential of prefabricated architecture Archives of Civil Engineering,69(3), pp.405-424.
Viszló Dániel