A világon az egyik leggyakoribb bántási séma az a body shaming. Magyarán szólva az emberek kritizálása a testsúlyuk és a kinézetük miatt, ami egy elég durva bántalmazásba megy át, ezért kapja a „-shaming” jelzőt is, ami a megszégyenítést jelenti. Elég nehéz téma, hiszen minden kicsi kijelentés bicskát nyitogathat az ember zsebében.
Ez az úgynevezett jelenség egészen az általános iskoláig visszavezethető. A kisgyerekek elég kegyetlenek tudnak lenni, így elkerülhetetlen a folyamatos bántás. Az „ezt még biztosan meg akarod enni?” „nem szűk rád ez a ruha?” „legalább én nem vagyok kövér” és hasonló hozzászólások megmaradnak a gyerek agyában, és elkönyveli magát túlsúlyosnak. Ez azzal folytatódhat, hogy még évek, évtizedek múlva is nehéz felszámolni a lerögzült emléket vagy érzést. Jönnek a nagyobb méretű ruhák, a folyamatos koplalás vagy edzésmánia, minden kicsi beszólást kinagyítanak és sértőnek vesznek, még ha esetleg viccesen is reagálják le.
Bárhol megtörténhet egy ilyen konfliktus az emberrel, és mindig tőle függ, mennyire marad maradandó a seb, vagy esetleg túl lehet lendülni rajta. Ha elég mély, lehet, hogy nem elég rá egy élet, hogy ez változzon – az ember lefogyhat vagy leadhat pár kilót, de még mindig túlsúlyosnak, kövérnek látja magát a tükörben, akkor is, ha már nem is üti meg a molett kategóriát. Sok tartós sebet okozhat egy ilyen megszólalás, még ha az ember nem is gondolja komolyan, amit mondott.
Én is általánosban kaptam az első sebeket. Még nem voltam tisztában azzal, hogyan öltözzek fel, mi illik hozzám vagy úgy általánosságban milyen ruhadarabokat társítsak egymáshoz, így nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet. Más viszont igen. Osztályt váltottam, mert túl sok volt már nekem. Édesanyámék nagyon sokáig abban a hitben éltek, hogy azért váltottam, mert nem voltak szimpatikusak az osztálytársaim – de amikor váltottam, rosszabb lett. A folyamatos viccek, a beszólások csak rontottak a helyzeten, a mai napig nem tudom elfogadni, hogy molettebb vagyok, mint az úgynevezett „átlag”. Mindig is nézegettem magamat a tükörben, hol tudnék valahogyan lefogyni, valamennyit leadni, mi a „normális”, de sosem tudtam elfogadni magamat úgy, ahogyan vagyok. Ruhákból is mindig nagyobbat választok, hogy ne tapadjanak rám, ne mutassák meg a vonalaimat. Mindig is máshoz mértem magamat, mennyire vagyok súlyosabb, mint a másik, miért mindig én vagyok a „kövér barát”, és amikor szóba is jöttek/jönnek, hogy kinek mekkora a ruhamérete vagy hány kiló, csak feszengek, hogy hagyjuk már abba ezt a témát. Mert mindig tudom, hogy az enyém sokkal nagyobb és több, mint a másik személyé.
Ne bántsunk valakit azért, hogy milyen a testalkata. Sose lehet tudni, mi áll a hátterében, mennyire fogja megbántani az illetőt, vagy milyen kihatással lehet a további életére. Lehet vicces, amit mond az ember, vagy annak gondolja, de a másiknak sértő, zavaró, esetleg olyan sebet ejt benne, amit nem könnyű megemészteni vagy feldolgozni.
A témával is foglalkozó Magyarországon elérhető lelkisegély-szolgálat:
Magyar Lelki Elsősegély Szolgálatok Szövetsége (LESZ): 116-123
hizsnyikb