Tipikusan annak az embernek tartom magamat, hogyha valahogy alábbhagy a kedvem, történik velem valami negatív, lehúzó esemény, vagy valami olyan, ami nagy hatással van az életemre, akkor előszeretettel hallgatom meg ezredjére is ugyanazt vagy ugyanazokat a szomorú számokat egymás után.
A legtöbben az emlékek miatt hallgatjuk őket. Volt hozzá egy élményünk, ami feledésbe merült, esetleg egy barát, aki már nincsen velünk, vagy éppen egy elképzelt dolog, ami máshogyan is megtörténhetett volna a múltban. Megtaláljuk benne egy olyan énünket, akit csak ilyenkor fedezünk fel, jó ugyanabba a helyzetbe képzelni magunkat és újra meg újra lejátszani a fejünkben azt, amit a zene visszahoz számunkra. Segít minket áthelyezni egy olyan keserédes katarzisba, ami lehet, éppen kellett nekünk.
A zene megfogja az embereket, főleg a meg nem szokott „szomorú, lehangolt” érzelmeivel, engedi, hogy az ember mondhatni újra kapcsolódjon az érzelmeihez és mindent kiadva megélje azokat. Van egy megnyugtató hatása, ami érezteti a hallgatóval, hogy nincsen egyedül, valami mégis megérti őt, amilyen helyzetben éppen van. Lehetnek mások is, akik ugyanúgy hallgatva ezeket a számokat elmesélnek történeteket, mi juttatta eszükbe adott zenét.
Valamilyen szinten egy menekülő útvonal. A zene számomra is mindig egy kiút a megszokott sémából, a zajból, ha el akarok menekülni minden és mindenki elől, akkor is a zenét, abból is inkább a melankolikusabb fajtákat választom. Az emberek a zenében egy teljesen más emocionális státuszba kerülnek, megtörve a mindennapi fáradalmakat és stresszforrásokat, ez a helyzet konkrétan elcsatol minket a világban lévő problémáktól, bevezetve a saját lelki gondjaink közé.
A zene egyik legfontosabb jellemzője a dalszöveg. Persze mindegyik hasonló sémára épül, az elmúlástól kezdve a halálon át a tehetetlenségig minden megjelenik a szomorú zenékben, de az emberek pont azért hallgatják őket, mert egy sorban látják és hallják önmagukat. Vannak olyanok, aki kifejezetten azért teszik fel újra és újra a bánatos zenéket a listára, hogy e hangulatot, amit akkor éppen ott élt meg – csalódottság, magány, reménytelenség, szomorúság – újra átélhesse, kielemezhesse, elgondolkozzon rajta. Ilyenkor megindul az emberben a „mi lett volna, ha…” kérdésre a válaszkeresés, amikor nem áll meg a fantázia és egyre inkább keressük adott dolog értelmét – szinte mondhatni reménytelenül.
A szomorúbb zenékben jobban előtérbe kerül az érzelem. Üvölt a sorok közül a metaforikus jelentés, a kétfajta értelmezés, ami szabadon engedve a fantáziát, hogy mégis minek vagy kinek célozzuk, amikor torkunk szakadtából üvöltjük a zuhany alatt. Finomabban meg vannak fogalmazva az érzések, a kikívánkozó mondatok, amiket máshol nem lehetett kimondani, a vallomások, a könnyes búcsúk.
Nem mindenki szereti a szomorú zenét, sokan inkább a pörgősebbekért és a vidámabb hangulatokért vannak oda. És te? Melyiket szereted jobban?
hizsnyikb