Harmadik helyek és szerepük : : Átalakuló közösségi terek I.

A harmadik terek megfogalmazása Ray Oldenburg amerikai szociológus nevéhez köthető, aki 1989-es, The Great Good Place c. könyvében úgy határozta meg ezeket, mint a munkahelyen (második) és az otthonon (első) kívül eső helyek, ahol az emberek összejöhetnek, beszélgethetnek, ismerkedhetnek. Harmadik hely igazából lehet bármilyen olyan közösségi tér, ahova szabadon besétálhat az ember, helyet foglalhat és szóba elegyedhet egy ismerősével vagy akár egy idegennel, de előfordulhat olyan harmadik hely is, ahova az emberek csak egymagukban járnak például olvasni, kötni, rajzolni. Az online közösségi terek terjedésével azonban ezeknek a száma és szerepe egyaránt csökkenni kezdett, majd a Covid hatására sok ilyen hely kénytelen volt bezárni is, ami lényegében a kihalás szélére sodorta ezeket a külső találkozóhelyeket, annak ellenére, hogy a mindennapi életünk egy igen maghatározó és szükségszerű részét képezik.

A harmadik tér menedékként szolgálhat, egy olyan helyként, ahol sem a munkahelyi, sem a házi teendők miatt nem kell aggodalmaskodnunk, ahol a hegyekben álló iratok és a mosatlan edények egy időre eltűnnek a szemünk elől, és ahol kicsit feloldódhatunk egy forró kávéban vagy teában, miközben egy barátunkkal átbeszéljük a legutóbb megtekintett filmünket; egy olyan hely, ahol kiszakadhatunk a világot cunamiként elöntő szegmentált ingeráradatokból. Számomra legalábbis valahogy így lehetne leírni a harmadik helyeket, de ahány ember, annyi preferencia, a lényeg azonban egy: lehetőség a lelassításra egy szociális közegben. Nem véletlen, hogy a leghíresebb sorozatok is mind valamilyen hasonló helyszínen játszódnak, elég csak a Jóbarátokban a Central Perk-re, az Így jártam anyátokkal kocsmájára vagy a Seinfeld kávézójára gondolni, de a Gilmore Girlsben látható Luke’s is hasonló szerepet tölt be, illetve kicsit más alapbeállítással az Azok a 70-es években az ominózus garázs is egy ilyesfajta szociális térként szolgált. Az, hogy még a popkultúrában is ekkora szerepet kapnak az ilyen jellegű helyek, úgy gondolom, még inkább szemlélteti, hogy milyen fontos és szükségszerű részét is képezik az életünknek.

Central Perk kávézó a *Jóbarátokból* (kép: yardbarker.com)

De ha ennél mélyebbre megyünk, akkor kirajzolódik, hogy a történelmi fordulatok sarkain is jellemzően ott állt egy kávéház, tele ambiciózus fiatalokkal. Hozzánk legközelebb álló példa erre az 1848-as forradalom fészke, a Pilvax kávéház, de más európai népeknél, mint például az angoloknál, vagy a gyakorta lázongó franciáknál is volt, hogy hasonló szerepet láttak el ezek a vendéglők, ugyanis, ahogy a The Guardian-ben Emma Beddington írta, ezek a kávéházak „a XVII. században egy demokratikus találkozóhelyet kínáltak”, ahol szabadon lehetett a politikai, társadalmi és kulturális témákról vitatkozni a jellemzően akkor még monarchikus országokban. Ezt az UNESCO azon kijelentése is alátámasztja, miszerint „azon helyek, melyek megengedik a szólásszabadságot, biztosítanak egy bizonyos szintű egyenlőséget, így a kávéházak a demokrácia előfutárainak tekinthetők”.

Preiszler József rajza a Pilvax kávéházról (kép: wikipedia.org)

És mi lett mára belőlük?

Habár vannak még esetek, ahol megtartották szociális szerepüket, a törökországi teaházak még mindig elsősorban találkozóhelyekként funkcionálnak, egyre több kávézóból lesz egy másodlagos munkahely, ahol az emberek magukban ülnek a laptopjukba mélyülve, vagy csak beugranak, vesznek egy kávét elvitelre, majd szaladnak is tovább. Már ha, ugye, még fenn tudnak maradni ezek a vendéglátóhelyek. Ahogy a cikk elején is említettem, számos tényező együtthatójából eredően egyre több üzlet kénytelen bezárni: 1992 óta az Egyesült Királyság pubjainak 37%-át vesztette el, Franciaországban 2002 és 2022 között 18 000 bars-tabac zárt be (The Guardian, 2026), de Pécsett is hasonló jelenséget figyelhetünk meg a kávézók, cukrászdák, kocsmák sorra történő bezárásával. Ezek helyébe pedig sok esetben az online közösségi oldalak lépnek, ahol bár a kezdetekben adott volt a szólásszabadság, manapság már egyre több helyen találkozhat az ember cenzúrával, de hasonló többek között a mozikról is elmondható, melyek helyébe pedig a streamingplatformok léptek. Ez a jelenség többoldalúan is negatívan hathat a társadalomra, mivel a személyes érintkezések kiveszése jellemzően jobban ráerősít az egyre súlyosbodó elmagányosodásra, másfelől pedig nemcsak kulturálisan, de anyagilag is elszegényítik a városokat, szomszédságokat. Ugyanis a kávéházak, teaházak, kocsmák, éttermek nagy húzópontjai lehetnek egy-egy térségnek, számos embert foglalkoztatnak, és nagyban hozzá is járulhatnak a település turisztikai vonzerejéhez, és ezzel végtére is a település bevételéhez. Ezen lokációk elvesztése pedig üresen kongó utcákat hagynak maguk után.

A harmadik helyek kiszorulásával egyetemben azonban szórványosan megjelent egy alternatív, alulról építkező mozgalom is, ami önkéntes, általában non-profit módon próbálja fenntartani a kulturális párbeszédet és a szociális érintkezést. Ezek a kezdeményezések egész hasonlóak az 1950-60-as években, az Egyesült Államokban, elsősorban New York City-ben kibontakozó beat-nemzedékhez, amely a helyi művészeket, jellemzően költőket, írókat fogta össze. A társaság prominens tagja között olyan máig híres nevek találhatók, mint Allen Ginsberg, Jack Kerouac vagy Willam S. Burroughs. A bohém értelmiségi társaság rendszeresen járta a Manhattan-i kávézókat és kocsmákat, de lévén, hogy gyakran pénzszűkében voltak, sokszor inkább egy-egy barátjuk apartmanját választották egymás művei megvitatásának helyszínéül. Ez a korszak akár tekinthető a napjainkban kibontakozó iniciatívák szellemi előzményének is, annak ellenére, hogy a mai mozgalmak nem feltétlenül érintkeznek a beat nemzedék munkásságával.

Gregory Corso költő, Larry Rivers festő, Jack Kerouac író, David Amram zenész és
Allen Ginsberg költő, New York City, 1950-es évek (kép: theguardian.com)

Mivel napjainkban ez egy lokalitásra építkező, mondhatni szubkultúra, ezért nincsen összefogó nevük, azonban ha nem is működnek együtt, mégis egy közös célért küzdenek. Ezek közül mostanában egy kínai példa került előtérbe, nevezetesen a Hunan tartománybéli Csilí megyében. Ez a Belső-Kínában található térség ugyan nem messze fekszik Csangcsiacsie városától, ami egy híres turisztikai desztináció, viszont a visszamaradt tömegközlekedésből adódóan igen nehezen megközelíthető Csilíből. Ezen a kissé elszigetelt területen alapították meg helyi fiatalok a Zsu Szuo Wu Ding (住所无定, jelentése: konkrét lakás nélkül) nevű közösségi teret, amely idén ünnepelte egy éves évfordulóját. A RADII nevű híroldal ezt úgy írja le, mint egy olyan helyet, ahol nappal kávézni, este koktélozni lehet, közben pedig a helyi fiatalok társaloghatnak és megoszthatják egymással a hobbijaikat. A projekt a Covid alatt nőtte ki magát egy utcai bódéból, ahol alapvető vendéglátói tudással próbálták meg néhányan önerőből helyettesíteni a járvány miatt bezárni kényszerült közösségi helyeket, célja pedig mindmáig az, hogy a helyi fiatalság számára biztosítson egy nyitott fórumot, amelyen keresztül megismerhetik és megvitathatják a világban zajló eseményeket. (A jelenség azonban nem egyedülálló Kínában, az ország más tartományaiban is indultak hasonló kezdeményezések.)

Lingjang, Csíli megye székhelye, Kína (kép: wikipedia.org)

De Európában is találhatók ilyesmi újhullámos harmadik helyek. A párizsi Ménilmontant szomszédságban található Print nevű ötemeletes közösségi tér egy hasonló célt tűzött ki maga elé. Az épületben kávézón kívül található kiállítótér, kocsma, pizzéria, táncterem, de még egy Eiffel toronyra néző terasz is. Összességében azonban szintén fórumként szolgál a helyi lakosság számára, annak érdekében, hogy csökkentsék az embereken eluralkodó magányosságot. Másik ilyen párizsi példa a XIV. kerületben található Les Grands Voisins, ami egy régi, felújításra váró kórház helyére költözött be, és ahol a Yes We Camp nevű non-profit szervezet többek között művészeti stúdiókat, hajléktalanszállót, kávézót, jógatermet és kültéri szaunákat létesített – írja a The Guardian. Ahogy Alexander Hurst megfogalmazta, a hely a legnagyobb előnye, hogy nem elvárás, hogy fizető vendég legyél. Mivel a projekt non-profit alapon működik, ezért nem helyezik a fogyasztás nyomását a vendégekre; a céljuk nem a bevételnövelés, hanem a közösség erősítése, egy olyan hely fenntartása, ahol csak lehetsz – ellenben a Starbucks-szal, ami bár a Covid hozta bezáratási örvény szélén vitorlázva kinevezte magát a harmadik helyek kortárs zászlóshajójának, mégis, lévén, hogy egy profitorientált óriásvállalatról beszélünk, egyre inkább elidegeníti magától az embereket, különösen azt követően, hogy 2025 elején az eddig bárki által igénybe vehető mosdókat mára már csak fizetővendégek használhatják (The Atlantic, 2025).