A napokban a legjobb barátom küldött nekem egy kis szöveget, ő írta a pillanatnyi érzéseiről. A szöveg utolsó sora a mostani bejegyzésem címe. Mély és elgondolkodtató írást olvashattam ebben a pár percben, de mióta csak megkaptam a szöveget, ezen az utolsó soron gondolkozom. Véleményem szerint ebben a mondatban a mai világ egyik legfontosabb és legelgondolkodtatóbb kérdése fogalmazódik meg. Az idő lett gyorsabb, vagy csak én rohanok?
A mai felgyorsult, teljesítményorientált világban sokszor nemcsak magunkról és másokról feledkezünk el, hanem minden apró dologról, ami értékes. A teendők, a munka, az iskola, maga az élet sokszor beszippant és nincs időnk megállni, hogy elmerengjünk bármin, amin csak szeretnénk. Pedig mindenki számára óriási szükség lenne erre. Ahogy teltek-múltak az általános iskolás évek, úgy teltek-múltak a gimnáziumi évek és most hasonlóképen múlnak az egyetemi évek is. Közben pedig elrepült 15 év. 15 év, amiben megszámlálhatatlanul sok minden történt. Velünk, körülöttünk és a nagyvilágban is.
Elég sűrűn nosztalgiázok és gyakran eszembe jutnak olyan pillanatok, olyan megélt helyzetek, amire rácsodálkozom, hogy… Ember, ez már 10 éve volt? Megmondom őszintén, számomra fájó az idő múlása és ráadásul az is, hogy a rohanó idővel mindenki csak rohanva tudja tartani a lépést.
Nekem nagyon fontosak az emlékek, az érzések, a pillantok, amiket átéltem, ahogyan átéltem és akikkel átéltem. Legyen szó szomorúbb vagy vidámabb pillanatokról. Rengeteg képem és videóm van az éveimről, szeretem őket nézegetni, mindig pozitívan hatnak rám, bár sokszor túl érzelmes állapotba is kerülök tőlük. Mert tudom, hogy az én voltam, mi voltunk. A családommal, a barátaimmal, minden emberrel, aki valaha valamilyen formában megfordult az életemben, de nem utolsósorban saját magammal is.
Ahogy minden könyv, úgy szerintem minden ember is hozzánk tesz. Ez csak attól függ, hogy mi miképp kamatoztatjuk. A rosszból okulni lehet, a jót elraktározni, de minden történés kellett nekem ahhoz, hogy az legyek ma, aki vagyok. Van egy olyan elméletem az életről, hogy mindenben meg lehet látni a szépet. Csak tüzetesen át kell tanulmányozni.
Kicsi elkanyarodtam az alapkoncepciótól, ami a rohanó világot illeti, de pontosan erről beszélek, hogy éljük meg a pillanatot, álljunk meg néha kicsit nosztalgiázni és elmélyülni magunkban. Nem lehetetlen, én is megtettem e cikk írása közben. Ahogy a mondás tartja, úgy én is tartom, ha nincs napi 2×20 perced magadra, akkor túl elfoglalt vagy.
Ezzel az egésszel csak azt akartam mondani, hogy becsüljük meg és szánjunk időt mindenre és mindenkire, legyen az családtag, barát, pillanat vagy bármi, ami számunkra valóban értékes, mert ez a legfontosabb. Ahogy említettem a legelején, a legjobb barátomtól, Kukor Patriktól kaptam ezt a szöveget. Általános iskola óta a legjobb barátom, rengeteget voltunk együtt, elképesztő mi mindent éltünk meg együtt. Sok szöveget, dalszöveget írtunk együtt, a mai napig őrizzük az összeset, mert ez a miénk. Az rohanó idő hatására mi is rohanásnak indultunk, ami az elmúlt 3 évben lekorlátozta azt az időt, amit együtt tudunk tölteni, de ha másra nem is jut időnk olykor, ezeket a szövegeket, dalszövegeket minden egyes alkalommal megosztjuk egymással.
Ez is egy dolog a sok közül, ami összeköthet egy barátságot. Mert tudom, hogy attól függetlenül, hogy nem beszélünk és találkozunk mindennap, mint ahogy az régen volt, attól még mindig az én legjobb barátom marad. Van egy tőle származó 5 évvel ezelőtti idézetem, ami úgy hangzik, hogy „Az, ami nem tud már adni, az csak elvenni tud.” Ahogy ez is, úgy a pár nappal ezelőtti egysora is beleégett a fejembe. És ez a legszebb az egészben, mikor 1-1 mondat kapcsán eszünkbe jut minden, ami valaha velünk történt. Most hadd éljek azzal a mondattal, amit te írtál nekem, Patrik, egy cetlire 12 éve: „Örülök, hogy a barátod lehetek!
Képek:
https://divany.hu/eletem/rohano-ido/
Saját
Saját
Levente 
molnart