Miképp húzzuk meg a határainkat tinédzserként, ha egyáltalán meg kell?!

A tinédzserkor egy olyan időszak az ember életében, ami a lázadásról szól, a szülőkkel, a világgal és mindenkivel szemben. Csak az egyén van, a barátai, és a különféle közös „programok”. Az iskola csak másodlagos, de miért is lenne fontos, ha boldogok vagyunk? Titokban iszunk, cigizünk, bulizunk és még számtalan szép és kevésbé szép dolgot művelünk, imádjuk a rizikófaktort, mert valljuk be, van abban valami megmagyarázhatatlan tűz és spiritusz, hogy ezt még titokban kell tartani a szülők előtt. Számukra persze – úgy gondolom – ez az egyik legnehezebb időszak a nevelésünkben. Visszabeszélünk, lelépünk otthonról az éjszakába, a kiváló tanulmányi átlagunk pedig szépen fokozatosan kerül át az átlagos szekcióba. Teszem hozzá, sokakhoz képest még ezen történések mellett is kisangyalnak számítottam, főleg néhány mai utánam érkező generációhoz képest, akik pontosan azt szeretnék utánozni , amilyenek mi voltunk akkoriban.

Az ember dopaminháztartása ebben a korban borul fel a legjobban. Egyre több és több fajta inger ér minket, amikre könnyen „rá lehet szokni”. Mi ezt észre is vesszük, csak nem tudjuk, mi ez a probléma. Ez a mostani tiniknél még jobban előjöhet, ami annyit takar, hogy ingerekre vágynak, mert a mai felgyorsult világban már gyerekkoruk óta ebben élnek. Ezáltal nehezebben ülnek végig egy 45 perces órát, pont azért, mert szükségük lesz valamilyen impulzusra. Például arra, hogy kettőt görgessenek a TikTok-on és lássanak valami vicceset. A fáradékonyságról nem is beszélve, amit a bulimentes napokon játékkal, telefonozással érnek el maguknál a fiatalok, másnap pedig a hajnali lefekvés eredményéül zombiként érkeznek az iskolába.

Szerintem jobb, ha mindenki a saját útján indul el, mert abból fog legtöbbet tanulni, legyen az pozitív vagy negatív tapasztalat. Annyira megtetszik ez az egész, hogy csak sodródunk az árral, ami amúgy nagyon jó vibe, mert gondtalannak érezzük magunkat és úgy gondolhatjuk, hogy talán még veszítenivalónk sincs. Amit leírtam, az én vagyok, 16 éves koromban, amikor is egy hatalmas pálfordulást követően teljesen más ember, „gyerek” lettem, mint előtte. Persze ilyenkor nem látjuk magunkat, csak azt, hogy ez mennyire szuper és élvezzük. De hogy lehet meghúzni a határt, egy adrenalinnal teli kamasznak saját magával szemben?

Tudjuk, hogy szülőknek ez milyen nehéz és igazuk is van sok dologban, bár erre nemigen figyelünk. Első körben hallgassuk meg őket és gondolkodjunk el azon, amit ilyenkor mondanak, 40–50 év tapasztalata van már a hátuk mögött és sosem akarnak rosszat nekünk. Bulizzunk, de heti egyszer, mert az nem állapot, hogy mindennap éjjel esünk haza 16 évesen (jobb esetben), amikor még csak a gimi második évében vagyunk. Ha csupán fele annyi időt fordítanánk ebben az időben tanulásra, mint az utcán töltött időre, akkor a jegyeink sem romlanának látványosan. Ezekben nagyon nehéz határt húzni, pont azért, mert akkor még naívak vagyunk és csak a saját fejünk után megyünk. Beszélhet nekünk akárki, önfejűek vagyunk. Sajnos ez egy ilyen időszak, de lehet ezt helyesebben is kezelni.

Olyan szempontból jó, hogy kialakul egy önálló gondolkodásmód, de a mondás szerint a jó vezető is arról ismerszik meg, hogy tudja, mikor hallgasson másokra. A mai napig imádom az életemben ezt az időszakot, szívesen vissza is mennék egy napra, mert lehet, hogy akkor még én is pontosan olyan voltam, mint az előbb írtakban, és sokszor én sem tudtam a határokat, de életre szóló élményeket szereztem. De a lényeg! Nem olyan nehéz változtatni, inkább lassú folyamat rávenni magunkat, arra, hogy ne csak dorbézoljunk, de ugyanúgy tartsuk szem előtt az élet fontos részeit is, mint ahogy a tinédzserkori hedonizmusunkat. Mindig arra van időnk, amire akarjuk, hogy legyen. Minden fejben dől el, és ezt csak ma tudjuk irányítani, befolyásolni.