Előző bejegyzéseimben a kudarcról és a hibákról olvashattunk. Ez a bejegyzés arról szól, hogy nem mindig a kudarc a legnehezebb tapasztalat.
Van az az állapot, amikor minden látszólag halad, mégis elveszítjük a saját viszonyítási pontunkat, mert egy teljesítményközpontú egyetemi közegben, ahol a kreditek, átlagok, helyezések és szakmai pozíciók válnak elsődleges mércévé, a mérhetőség óhatatlanul összehasonlíthatóságot szül, az összehasonlíthatóság pedig lassan eltolja a figyelmet a belső kérdésekről a külső visszaigazolások felé.
Peti egy idő után azt vette észre, hogy már nem az foglalkoztatja, mit szeretne elmondani egy ötlettel, vagy tervvel, hanem az, mit gondolnak majd róla mások. Ez önmagában természetes reakció egy versengő közegben, hosszú távon azonban módosítja az alkotás és a megfelelés egészséges arányát. A belső érdeklődés fokozatosan háttérbe szorulhat. Egy ügyes, idealizált hallgató alak mögé kerül, aki
mindig pontos, kreatív és kiegyensúlyozott, de valójában nem létező személy, csupán elvárásokból összeálló valaki.
Vannak drámai események az életünkben, melyek könnyen megtudják változtatni a terveinket, s gyakran elkerülhetetlenek, de vannak olyan apró, jelentéktelennek tűnő dolgok (ingerek, határidők, visszajelzések, reagálások) is, melyek önmagukban ártalmatlanok, de belső rend nélkül felhalmozódva azt az állapotot hozzák létre, amelyben az ember már főként sodródik, alkalmazkodik, és egyre ritkábban kezdeményez. A környezetre és a minket támogató személyekre szükséges reagálni, de ne veszítsük el az irányítást a saját fejlődésünk felett, sem a szakmai identitásunk alakulásában.
Annak érdekében, hogy kiderítsük a saját helyünket a folyton változó világban néha szükség van a figyelem újrakalibrálására, vagyis annak a kérdésnek a feltevésére, hogy mi az a téma vagy gondolat, amely akkor is foglalkoztatna, ha senki nem értékelné. A belső célok rendszerint gyengébbek, mint a külső elvárások, ám következetesebbek és célravezetőbbek is lehetnek. Ezek a belső gondolatok viszont biztosan nem versenyzésre buzdítanak, hanem irányt adni próbálnak.
A saját irány megtalálása ugyanakkor nem elszigetelődés, hiszen a mi hivatásunk a csapatmunkán alapszik. Azonban egy tudatos viszony a környezetünkkel sokat ad. Annak mérlegelése és felismerése, hogy egy információ valóban fejleszt-e, vagy pusztán feszültséget generál sokkal könnyebbé teszi a mindennapokat. Az elvárások és a verseny nem tűnnek el, de ha megtaláltuk a saját viszonyítási pontunkat, akkor nem tudnak elsodorni.
A külső tényezők az észrevétlen térfoglalás miatt kockázatossá válhatnak. Fontos, hogy a saját fejlődési ívünk visszaállítható legyen, vagyis mindig szem előtt tartsuk a már említett viszonyítási pontunkat, mivel számunkra az ad lehetőséget, hogy pontosabban haladjunk a nekünk szánt úton.
Felismerhetjük, hogy Peti története ugyan kitalált, de az a tapasztalat, amikor a túl sok külső inger bizonytalanít el bennünket, mindannyiunk számára ismerős lehet.
A következő részben egy még mélyebb kérdésről olvashatunk. Megtudhatjuk hogyan ad Peti teret egyszerre a félelemnek és a reménynek anélkül, hogy bármelyik átvenné az irányítást.