Utolsó napom Athén szívétől a tengerpart legszéléig.
Utolsó napunkon korán reggel 7-kor keltünk, ugyanis 8-tól volt idegenvezetésünk az Akropoliszon és annak környékén. Már nagyon hívogatott minket a hotel ablakából, így nem bírtunk neki ellenállni.
A 3 órás túrát Fazekas Ildikó dirigálta, akit így elöljáróban is jó szívvel tudok ajánlani. Egy kisebb magyar csoporthoz csatlakoztunk, és így jártuk be a hőn áhított Akropoliszt. A belépőjegyárak úgy alakulnak, hogy 25 év alatt ingyenes (hurrá!), 65 év felett feláras, mindenki másnak pedig 30 €/fő.
A városnézés többek között magába foglalja: a Dionüszosz színházat, Aszklépiosz személyét, Herodes Atticus Odeonját, az Akropoliszt, az Aeros Pagos szikláját, az ókori és római agorát.
Ahogy haladtunk az Akropoliszhoz, út közben bemutatkozott a kalauzunk, aki már közel 20 éve él Athénban idegenvezetőként, és szó szerint beleszerelmesedett a munkájába. Minden információt, érdekességet, amit olvashattok, tőle tudtam meg.
Az Akropolisz egy kb. 150 méter magas sziklán fekszik, de a felfelé vezető út is izgalmas. A sziklát a könnyedebb védelem miatt választották ki, viszont körülötte egy egész kis városrész volt, melyből mára főleg csak romok maradtak.
Ildikó szórakoztatóan és figyelemfelkeltően mesélt az ókori Görögországról, és azon belül is Athénról.
Túránk kezdetén szinte a hegy lábánál találkoztunk egy ókori görög színházzal, amiből már csak pár sor maradt, de anno a mögötte lévő magaslatig volt kiépítve. Ez a klasszikus félkör alakú formát mutatja. A színháztól nem túl messze van egy kis szentély, úgynevezett Aszklépieion – Aszklépiosz istennek volt szentelve, aki a gyógyítás istene a görög/római mitológiában.
Az ókori gyógyítás magába foglalta, hogy imádkoztak Aszklépioszhoz, és várták, hogy álmukban megjelenjen az istenség, és konkrétan elmondja nekik, hogyan kell őket kezelni. Majd ez alapján tudtak az orvosok vagy hát az akkori gyógyítók segíteni – meglepő módon egész hatásosan működött. Ekkor jelent meg először az a felvetés, hogy nem a tüneteket kell megszüntetni, hanem a probléma gyökerét, a tünetek okozóját.
Ahogy tovább haladtunk, egyre meredekebb lett az ösvény, de félreértés ne essék, ez még így is bőven tűrhető és nem megerőltető – a tűző nap és a párás levegő már annál inkább.
Mielőtt az Akropolisz bejáratához értünk, megnéztünk egy egészen jól felújított színházat, ahol évente néhányszor előadások, zenei koncertek is szoktak lenni – ez Herodes Atticus Odeonja, azaz amfiteátruma. Bár a szokásos görög/római színházakhoz képest kisebbek voltak, viszont tető volt rajtuk, ami szélsőségesebb időjáráskor is működőképessé tette őket.
Ahogy tovább haladtunk, egyre meredekebb lett az ösvény, de félreértés ne essék, ez még így is bőven tűrhető és nem megerőltető – a tűző nap és a párás levegő már annál inkább.
Mielőtt az Akropolisz bejáratához értünk, megnéztünk egy egészen jól felújított színházat, ahol évente néhányszor előadások, zenei koncertek is szoktak lenni – ez Herodes Atticus Odeonja, azaz amfiteátruma. Bár a szokásos görög/római színházakhoz képest kisebbek voltak, viszont tető volt rajtuk, ami szélsőségesebb időjáráskor is működőképessé tette őket.
A háttérben jobbra felül látható hegy a Philopappos-hegy, amin a Philopappos-emlékmű található – a 2. században Gaius Julius Antiochus Philopapposnak, egy fontos görög és római arisztokratának állították.1
Közvetlen a bejáratnál található Athéné Nike temploma, a győzelem istennőjének szentélye, ami fogadta az odatérőket, vallási szertartásoknak is helyet adott.
Ami ezután következett, azt valószínűleg soha nem fogom elfelejteni, mert még sosem éreztem ilyesmit. Ahogy átsétáltam az Akropolisz kapuin, valami elképesztően magasztos, felemelő és mégis zsibbasztó érzés fogott el.
Jártam már Londonban, Németországban nem egy felhőkarcoló között, de valahogy a tudat, hogy ezeket a monumentális márványoszlopokat több ezer évvel emelték mindenféle mai technológia nélkül, és így kiállták az idő próbáját… elképesztő jó érzéssel tud elönteni, és újra hitet ad számomra az emberiségben mint nagy egészben.
Egy kép se fogja átadni, hogy milyen büszkeséget ébreszt az emberben egy-egy ilyen ránk maradt ókori csoda. De azért megpróbálom.
Már a bejáratnál, de a Parthenónnál is fog látszódni, hogy milyen felújítási munkálatok zajlanak a mai napig, amik körülbelül a 2030-as évek közepére fognak befejeződni, ez a több évtizede tartó munkálatok utolsó etapja . Az elv roppant egyszerű, minden ásatásból előkerült töredéket és maradványt visszaraknak az eredeti helyére (miután erre rájöttek persze), és ahol kell, mai, friss márvánnyal „kiegészítik” a hiányzó részek szükséges lyukait, amik az eredeti alkatrészeket tartják, és strukturálisan támogatják. Ez a legós módszer segít egy minél eredetibb hatást elérni anélkül, hogy beleesnénk Thézeusz hajójának esetébe – miszerint meddig lehet egy hajó/épület vagy bármi más alkatrészeit kicserélni, hogy az még eredetinek nevezhető legyen. Szerintem ez konkrétan az arany középút, hogy legyen a látogatónak elképzelése, milyen lehetett fénykorában az Akropolisz, de nem vesz el az autentikusságából.
A hegy tetején persze nem csak a Parthenón található, amiről egyébként érdekesség, hogy bár Parthenónból csak egy van a világon, de hasonló dór templomból rengeteg volt szerte Görögországban. Megtaláljuk még itt az Erekhtheiont, amit elsősorban Pallasz Athénének szenteltek, de Poszeidón és Erekhtheusz tiszteletére is emelték. Mint lentebb látható, egy részén a ión oszlopokat női alakok helyettesítik, melyek neve így kariatida.
Találunk még itt egy kilátót, ami abban a kb. 1 órában, amit fenn töltöttünk, nonstop tele volt. A Parthenónban csak pár állvány volt, de néhány hete még egy daru ágaskodott benne, körülötte a rengeteg kiásott és előkerült oszlop- és homlokzatmaradvány. Így közelebbről is megcsodálhattam azokat a bizonyos ióni oszlopokat.
Az Erekhtheion mögött ültettek nemrég egy olajfát, ami annak a helyén van, amelyet a mitológia szerint Athéné ültetett, és ezzel az ajándékkal nyerte el a városlakók szívét, ezért lett a város neve Athén. Poszeidón ajándéka egy sós forrás volt, mely mára már kiapadt. A fa a békét, a jólétet, a termékenységet és a mindennapi hasznot szimbolizálja. Az eredetit a perzsa hadsereg égette le Kr. e. 480-ban, amikor Xerxész felgyújtotta az Akropoliszt, a jelenleg látható fát 1952-ben ültették.
Talán a jobb oldali kép valamennyire átadja azt a leírhatatlan érzést, mikor karnyújtásra van tőled egy több ezer éves, több tonnás márvány magaslat, és ilyenkor valahogy átértékel dolgokat az ember, vagy kicsit megváltozik a világnézete. De nem akarom túlfilózni, nem szoktak épületek ennyire megérinteni, csak ez tényleg valami különleges volt, még számomra is.
Ahogy jöttünk lefelé, még láttuk Héphaisztosz templomát, ami kis túlzással egy kicsi Parthenón távolról nézve. Emellett a mára beépített utcákon még találkoztunk az ókori Athén utolsó nyomaival.
Mielőtt végleg elbúcsúznék az Akropoliszról, hadd osszak meg veletek egy számomra is új, mérnökileg is érdekes információt: a Parthenón legtöbb részét kissé „görbítve” építették, így az ókori mérnökök beleszámolták az optikai torzulást . Mindegyik oszlop kb. 7-8 cm-rel dől befelé, ezen kívül az oszlopok a közepüknél a legszélesebbek, ráadásul a templom alapja középen kb. 6-7 cm-rel magasabb, mint a szélein. A tetőgerendák és a felső párkány is enyhén görbített.2
Ildikótól a Monasztiraki téren búcsúztunk el, ami előtt még rápillantottunk a régi agórára:
Az utolsó napunkon nem akartam volna kihagyni valami igazi tengeri herkentyűs dolgot, úgyhogy én garnélarákokat ettem, grillzöldségekkel és rizzsel:
Az Akropolisztól nem messze található Acropolis Museumot is megnéztük, ha már ott voltunk, ahol a belépő 25 év alatti EU-s diákoknak teljesen ingyenes, felnőtteknek 20 euró.
Itt nem igazán lehetett képeket készíteni, de rengeteg szobor, falfestmény és eredeti dombormű, vázák, kis dísztárgyak voltak kiállítva. Három képet sikerült azért készítenem: egy szobor, aminek a keze a fel- és alkarja is megvan, de a könyök része hiányzik, és az alkart csak a mellkas tartja. A múzeum éttermének/büféjének teraszán remek kilátás nyílik az Akropoliszra.
Illetve egy ión oszlopfő leharcolt maradványa, amibe lehet, csak én mint formatervező látom bele, de esküszöm, egyből a ‘30-as évek gyönyörű oldtimerei jutottak eszembe, mint például a legendás Rolls-Royce Phantom III. De biztos sokaknak ismerős lehet a forma, mint Szörnyella de Frász autója a 101 kiskutyából.
Következő állomásunk a Jeórjosz Avérof cirkáló, melyet Ildikó ajánlott nekünk, és mivel apukámmal nagy haditörténelem-rajongók vagyunk, hamar kaptunk az alkalmon. Busszal és villamossal is megközelíthető a tengerpart, amihez ilyen kis aranyos narancssárga villamosok járnak, füvesített síneken.
Kellemes meglepetés volt, hogy nemcsak a cirkálót találtuk a parton, hanem egy tengeralattjárót is. Papanikolis (S-120) egy amerikai építésű tengeralattjáró, amelyet a görög haditengerészet használt. És még egy autentikus ókori görög triéra (háromsoros evezős hadihajó) korhű rekonstrukciója is le van horgonyozva a kikötőben, ami az Olympias névre hallgat.
A modernkori cirkáló teljesen bejárható, a tengeralattjáró sajnos le volt zárva, de a lépcsők alapján az is látogatható lesz. Az ókori hajó főleg kívülről tekinthető meg, és csak különleges alkalmakkor látogatható a fedélzete.
Mi körülbelül 1 órát töltöttünk a hajó bejárásával, amin rengeteg korhű matróz egyenruhát állítottak ki. Az alsóbb szintekre érve narancssárga kemény sapkákat is kaptunk, mert a belmagasság kb. 165 cm lehetett, és ez kifejezetten kényelmetlen volt nekem a 189 centimmel. De egyik szintet se hagyja ki senki, mert nagyon érdekes és lenyűgöző a hajó minden kabinja, motortere. A teljesség igénye nélkül mutatok pár képet, amiket csináltam, köztük néhány anyacsavar és villáskulcs, amin próbáltam a kezemmel szemléltetni, hogy nem épp közönséges M16-os méretekről van szó.
Mint olvasható, a hajó 4 hengeres gőzmotorja 19 ezer (!) lóerőt biztosított, ami 24 tengeri csomós csúcssebességre volt elég, ez ~44.5 km/h.
A fedélzetről pár luxus óriás jachtot is megszemlélhettünk, ami nem is annyira életidegen tőlünk, magyaroktól, mint elsőre gondolnánk.
A hídra is belestem, és utána megnéztem milyen lenne a hajó szemszögéből látni a világot (POV):
A nap zárásaként sétáltunk még egyet a tengerparton, ahol útközben találkoztunk napelemes padokkal, amikről USB-kábellel tölthetjük telefonunkat, ha épp energiahiányban lenne az akkumulátor.
Azért megunhatatlan ennek a hangulata . Bár én jobban szeretem a homokos tengerpartokat, ez a sötétkék szín, a friss tengeri levegő, a csendes és nyugodt környezet… mindig élmény számomra tengerparton járni. Ez szerintem méltó lezárása nemcsak a napnak, de az egész athéni kiruccanásomnak.
Verdikt: a kérdés, amit most már harmadjára olvashattatok a címben, végre választ kap tőlem: röviden igen, Athén több mint az Akropolisz…DE – és ez egy egész nagy de – nem sokkal. A múzeumok kissé zsákbamacskák, élvezetük nagyban függ az egyéni ízléstől. Maga az Akropolisz nyilván utánozhatatlan és egyedülálló a világon, a helyi ételek finomak, a közlekedés egy agyrém. Viszont nem sok dolog maradt ki, ami miatt mindenképp érzem, hogy egyhamar vissza kellene mennem. A Hellenic Motor Museum még rajta maradt a bakancslistámon és egyszer jó lenne nemcsak látni, hanem fürödni is ebben a gyönyörű tengerben, de egyelőre megelégszem az itt töltött időmmel, és összességében elégedett vagyok. Szimplán azt mondom, hogy egy 3-4 nap alatt körbejárhatók Athén nevezetes és érdekes részei, és én személy szerint több időt nem is szánnék rá. Eltántorítani senkit nem szeretnék, remélem talán a cikkeim meg is hozták néhány embernek a kedvét, hogy egyszer ellátogasson ide, és bizakodom, hogy sikerült egy reális képet adnom a balkáni fővárosról, a híres-neves történelmi központról, Athénról.
Köszönöm, ha végigkövetted a cikksorozatomat!
- https://navicup.com/object/audio-city-tour-in-athens/philopappos-hill-335534/hu ↩︎
- https://youtube.com/shorts/Y4tSre9bqQM?si=1OcmGN3U7kRyElkX ↩︎
nagyg