Idén januárban elég változatos volt a hazai zenei felhozatal. Nem voltak nagy meglepetések vagy meglepő fordulatok egyik előadó munkásságában sem, helyette mindenki hozta az elvárt formáját egy-egy új és kellemes lemezzel.
Waiting Room – hello. (január 16.) ©Waiting Room
A fiatal székesfehérvári zenekar idén januárban adta ki (igen rövid) debütáló nagylemezét hello. címen, azonban, akik otthonos mozognak az underground zenei színtéren, már hallhatták korábban is a nevüket, ugyanis kisebb megjelenéseik már 2022 óta vannak. Már korai számaik is elég lendületesek és erőteljesek voltak, és olyan neves külföldi alternatív zenekarok inspirációja érződött rajtuk, mint a Sonic Youth, a My Bloody Valentine vagy a The White Stripes. Ezt az energiát pedig tovább hozták a nagylemezre is.
Az album egy introszerű dallal nyit, melynek szintén hello. a címe, amivel nagyjából előre vetítik, milyen lesz a többi szám hangulata, illetve a szövegvilágba is nyújt némi betekintést. A szövegek egyébként változatosan használnak nyers nyelvezetet és költőibb megfogalmazásokat, szófordulatokat, amelyek a legtöbb dal esetében egy izgalmas, de könnyen befogadható összeképet teremtenek. A szövegileg nyersebb számokhoz lehet sorolni talán az angol nyelvű dalokat is, amelyeknek a jelenlétét az albumon kicsit bánatosan konstatáltam, mivel személyesen nem szívlelem, amikor egy zenekar nem az anyanyelvén énekel (legyen az magyar, spanyol, lengyel, francia vagy bármi más), úgy gondolom angol nyelvű zenét enélkül is épp eleget tudunk hallgatni. Bár a döntést abból a szempontból megértem, hogy angolul egyszerűbben lehet dalszöveget írni (főként mivel jobban hozzá vagyunk szokva), és nagyobb esélyt kínál egy esetleges nemzetközi ismertség szerzéséhez. Mindezek ellenére zeneileg igazából az angol számok is rendben vannak, mégis, az album legjobb dalai számomra a két magyar nyelvű single, a Takarítós és a Cián lett. Ezek közül az első, bár önmagában véve egy elég egyszerű dalról beszélünk, nagyon jól tükrözi az album pörgősebb, keményebb vonalát, míg az utóbbi a zenekar lágyabb oldalát mutatja meg.
Összességében a hazai piacon egy kifejezetten frissítő lemez lett a hello. Sok érdekes hangzási textúrát és szöveget tartalmaz, viszont szerintem a dalok szerkezete és az egyes gitár-riffek, dallamok egy ilyen műfajhoz, lehetettek, volna egy fokkal bevállalósabbak is (különösen a zenekar korábbi Év derekán c. számából kiindulva, valamint abból, milyen jól átdolgozták a Bizottság Szerelem, szerelem c. számát).
Legjobb dalok: Takarítós, Cián, Psyché
Legrosszabb dalok: Run
7/10
Slow Village – Hat után (január 16.) ©Slow Village
A Slow Village-hez nincs igazán sok kötődésem, egyszer hallottam őket Fishing on Orfűn, illetve utána egy időben hallgatgattam néhány számukat, de jobban eddig még nem ástam bele magamat a munkásságukba. Ám amikor megláttam, hogy új (egy órás!) nagylemezük jelent meg, gondoltam most itt az idő. És azt kell hogy mondjam, jó időpontot választottam.
A számok nem feltétlenül a legkülönlegesebb alapokkal rukkolnak elő, de a srácok stílusához remekül passzolnak, külön örültem, hogy helyenként használtak fuvolát is. Ezek az alapok egyebként nekem inkább a régi vonalas hip-hop számokat idézték, mintsem az új vonalasabb trap/trap-hop irányt, bár az utóbbiból is érezhetően merítkezett a lemez. Abból a szempontból viszont nem feltétlenül jött össze a legjobban az album, hogy ezek a fajta alapok eléggé egy tempóban mozognak, így egy 1 órás kiadványon elkerülhetetlenül lesznek egymásra hajazó, felejthető dalok, de szerencsére a dalok többségét megmentik a szövegek és az előadásmód, ráadásul még nem is érződik olyan hosszúnak a lemez.
Szövegileg az album elsősorban közéleti kérdésekkel, problémákkal foglalkozik, mint a dzsentrifikáció (Májusi eső), az új drogtörvények működőképessége (Az ügy km. Co Lee), az üzleti túlhajtás (CC km. Realisztik, Gege), az alapvető politikai közhangulat az országban (Közhangulat km. Ótvar Pestis), a multi-level-marketing-átverések (Pénzmágnes) és az igazságérzet, elszámoltatás (Isteni). Az pedig különösen örömömre szolgált, hogy a mai fősodorban annyira közkedvelt fellengzős, „flexelős” szövegeket mellőzték a srácok.
Mindent összevetve az albumot egész kellemes volt végighallgatni, pár kitöltő-számot, ami inkább csak egy-egy átvezetőre hajazott, mint különálló dalra leszámítva nem voltak olyan dalok, amik minőségben nagyon elütöttek volna a többitől, de ugyanakkor ez azért is lehet, mert bizonyos szempontból hasonló formulát követnek az egyes számok. A kitöltő dalokból vannak egyébként egész ötletesek is, mint a Fresh, aminek az intrója a The Who első lemezének (The Who Sells Out)reklámkivágásokból összerakott összekötéseit idézk, de vannak unalmasabbak is, mint a Teszt, amelyben nem igazán történik semmi.
Legjobb dalok: Az ügy, CC, Pénzmágnes, Májusi Eső
Legrosszabb dalok: Damjanich freestyle, Teszt
7/10
Kollár-Klemencz László – A lányok nem sírnak (január 16.) ©Kollár-Klemencz László
A Kistehén Tánczenekarból ismertté vált Kollár-Klemencz László egy érdekes jelenség a magyar zenei színtéren. A műfajilag nehezen behatárolható, főképp tempósabb-alternatívabb irányultságú Kistehén után Kollár-Klemencz szóló- (illetve kamarazenekari) albumai egy sokkal nyugodtabb, erősen a népzenéből merítkező stílust képviselnek, A lányok nem sírnak pedig szintén ugyanezt az irányt viszi tovább.
Az album első felén hangszerelésileg izgalmas, kellemes számokkal találkozhatunk, amelyeknek azonban a szövegei jellemzően, ezzel ellentétesen, elég keserűnek hatnak, ami egy szép kontrasztot eredményez. Az album címadó nyitódala kapásból egy remek példa erre, ami mellesleg az egyetlen olyan dal is a lemezen, amiben Kollár-Klemencz nem énekel (csupán vokálozik). A ¾-es ütemmutatóval egy kesergős keringő hangulatát kelti, amivel gyönyörűen működik együtt a László zenéire jellemző vonós kompozíció. Aminek én személyesen külön örülök is, mivel egyre inkább azt veszem észre, hogy a kortárs magyar zenében, ha használnak is valami „extra” hangszert, ami nem jellemző a rockzenére, az jellemzően a rézfúvós szokott lenni.
A második, Egy ember szíve c. dal 6 perces hossza ellenére végig fenntartja a hallgató figyelmét és a népzenei elemeket izgalmasan vegyíti blues-os szájharmonikával és americanara hajazó dallamvezetéssel, amihez a végén még becsúszik egy kis, leginkább hard rock-ból megszokott ének. A Beton.Hofival közös Nem tudom merre megyek szintén egy nagyon szép darab, bár László és Schwarcz Ádám hangja annyira hasonlít, hogy elsőre fel sem tűnt mikor volt a dalban Beton.Hofi része.
Az album sokáig stabilan tartja a minőségi színvonalat, ami azonban az utolsó két számra kicsit lejjebb hagy. Itt elsősorban a Hol van Isten c. számra gondolok, ami egy érdekes kísérlet volt a dalszerző részéről, viszont a Bëlgára hajazó, és a különösen a Zsolti a békát felidéző rappelős részek annyira nem álltak jól a számnak, mivel míg a Bëlga esetében ez a fajta stílus a humort segíti elő, itt kicsit számomra elvette a dal élét, és sajnos azt kell mondjam, hogy az egyébként egész jó számot helyenként kissé elbagatelizálta. Ezenkívül még idesorolnám az Átüt c. zárószámot, ami egyébként teljesen rendben lenne, és nagyon szép szövege is van, viszont a végére már kezdett repetitívvé válni (ami egyébként néhány másik számra is igaz, de kevésbé szembetűnően). Ezeket a (többnyire) apróságokat leszámítva viszont fantasztikus albumról beszélhetünk, és külön örülök, hogy vannak rajta hosszabb dalok is, még ha helyenként kicsit egyhangúvá is válnak.
Legjobb dalok: A lányok nem sírnak, Egy ember szíve, Engedlek tovább
Legrosszabb dalok: Hol van Isten
8/10
Ottó 
Viszló Dániel 
nagyg