Január 6-án a magyar kortárs mozi egyik legikonikusabb és legzseniálisabb rendezője, Tarr Béla hosszas betegsége után, 70 éves korában elhunyt. Barátja és alkotótársa, Krasznahorkai László Nobel-díját viszont még szerencsére megélte. Ezzel a rövid cikkel szeretnék munkásságáról és művészeti hagyatékáról megemlékezni.
Tarr Béla nevéről valószínűleg a legtöbb embernek a hírhedt Sátántangó jut eszébe. Nem is véletlenül. A Krasznahorkai regényén alapuló, több mint 7 órás futamidejű film már csak az abszurd hosszával beágyazta magát nemcsak a magyar, de a nemzetközi filmtörténelembe is, és ha ez lenne Tarr Béla egyetlen műve, még akkor is méltán emlegethetnénk őt a művészeti ág olyan nagyjai, mint Martin Scorsese vagy Francis Ford Coppola mellett. Nemzetközi ismertségét és elismertségét az is alátámasztja, hogy már több alkalommal is, mikor külföldiekkel beszélgettem filmművészetről, szinte kivétel nélkül felmerült Tarr Béla neve a származásom kapcsán – és még csak nem is általam, hanem többnyire ők hozták fel, sőt volt, aki még látta is filmjét.
Tarr Bélának volt egy félreismerhetetlen stílusa filmjei fekete-fehér képével és a végtelenségbe húzott snittjeivel, amelyekkel képes volt egy olyan világot vászonra vinni, ami sokszor elkeserítően nyers és néha fájdalmasan valóságszerű volt. De talán pont azért, mivel ilyenkor mi is a szereplőkkel együtt várjuk az idő múlását és a lassan tovatűnő másodpercek során, amikor nekik és nekünk is ugyanazok a pillanatok múlnak el; amikor ők is és mi is ugyanabba a szűkös másodpercbe vagyunk beragadva – tudjuk csak igazán átélni fájdalmukat és sorsuk tragédiáját. Azonban Tarr Béla filmjei ezt a fájdalmat nem csupán kesergéssel mutatják be, hanem humorral is: akármilyen depresszív alkotás a Sátántangó, a 7 órájában azért még így is vannak részek, amiken lehet mosolyogni. Persze Tarr Béláról nem lehet Krasznahorkai nélkül beszélni. A páros közösen megteremtett munkássága olyan meghatározó és korszakalkotó, hogy még Hollywoodban is nehezen találna vetélytársra. Tarr tökéletesen átlátta Krasznahorkai írói világát, a végtelen mondatait végtelen jelenetekre fordítva a lehető legjobb tudása szerint mutatta be a történeteket a mozik közönségének.
A torinói ló volt az utolsó nagyjátékfilmje, még 2011-ben – ezt követően csak rövidfilmeket rendezett vagy producerként tűnt fel. Legjobb tudomásom szerint utolsó produceri vállalkozása a 2025 végén megjelent Minden csillag volt, melyet Olasz Renátó rendezett. A film közeli felvételein, hosszabb snittjein és helyenként kissé vontatott történetmesélésén tagadhatatlanul érződik Tarr Béla hatása. Hétköznapi magyar emberek jelennek meg a filmben és a magyar valóság egy részletét mutatja be – nem feltétlenül a legelőnyösebb részletét, de egy igenis valós részletét. Tarr Béla alkotásaihoz hasonlóan Olasz Renátó műve is olyan, amit nem feltétlenül élvezel, miközben nézed, viszont művészi értéke vitathatatlan. A moziból kijövet konstatálhatod magadban, hogy mégiscsak érdemes volt megnézni, mert egy másfajta perspektívában terít eléd olyan lappangó egyéni és társadalmi problémákat, amelyekkel foglalkoznunk kell. Mindezt egy gyengéden megkomponált, de ugyanakkor nyers formában teszi meg, amely nem kíméli a nézőt a valóság csupasz képétől, de nem is nyomja azt le a torkán, hanem a fekete-fehér egyszerűségével tárja elé. Számomra ez a látásmód Tarr Béla legnagyobb művészi hagyatéka, amelynek az újgenerációs értelmezését már láthattuk is a Minden csillagban.
kissv