Nehéz szavakba önteni egy olyan hetet, amely eseményekben gazdag volt, tele megismételhetetlen pillanatokkal, és amely egy valóra vált álom beteljesülése volt. Egy szombati napon indult a gépünk Izlandra és szerencsére minden zökkentőmentesen zajlott. Már az első repülés is izgalmas élmény volt, de egyben fura is, a fedélzeten ülve realizáltam igazán, hogy alig pár óra alatt 3000 kilométert teszek meg, míg ugyanezen idő alatt busszal csupán Pécsig jutok el. Este megérkeztünk Keflavíkba, ahol felvettük a bérelt autónkat, majd még két órát vezetve eljutottunk a szállásunkra.
Az első napunk Reykjavíkban telt, ahol bejártuk a várost, ajándékokat vásároltunk, majd egy bálnalesre is elmentünk. Bár bálnát nem láttunk, de a delfinek feltűnése is hatalmas öröm volt, hiszen még soha nem láttam őket a nyílt tengeren. Ahogy a hajón álltam, és a hideg szél egy kis jeges vízzel együtt az arcomba csapott, egy pillanatra úgy éreztem magamat, mintha egy dokumentumfilm szereplője lennék. Az egy hét során rengeteg vízesést fedeztünk fel és mindegyik egyedi arcát mutatta meg nekünk. Lélegzetelállító volt a táj, amerre jártunk. Mindenhol zubogó vízesések, kietlen, vulkanikus vidék, fekete lávakövek, havas hegycsúcsok. Egyik nap gleccsertúrára indultunk, de az erős esőzés miatt elmaradt a program. Nem adtuk fel, és pár nappal később újra nekivágtunk, ekkor már sikerrel. Megrendítő volt hallani az idegenvezető szavait, idézem: „ahol jelenleg állunk, ott 50–60 év múlva már semmi sem lesz. Ez a gleccser még 10 évvel ezelőtt is sokkal nagyobb volt, ha visszatekintünk több száz évre, akkor addig tartott, amíg csak a szem ellát”. Ahogy ott álltam, és néztem a gleccser hideg, jeges felszínét, egyszerre volt gyönyörű, hogy látszódott a téli és a nyári havazás a gleccser belsejében, és egyszerre volt szomorú a látvány, hiszen egy olyan világ darabkáján álltunk, amely lassan, de biztosan eltűnik. Felkerestük Izland egyik legveszélyesebb partszakaszát, a fekete homokos Reynisfjara strandot, ahol olyan ikonikus filmek jeleneteit forgatták, mint a Csillagok háborúja vagy a Trónok harca. A partot az örvénylő, kiszámíthatatlan hullámok teszik veszélyessé. Gyakran tűnik ártalmatlannak egy-egy hullám, de az utolsó pillanatban hirtelen megnövekedhet, magával sodorva a laza, vulkanikus homokot, és ezzel egyfajta szívóhatást keltve. A parton figyelmeztető lámpák jelzik, mikor biztonságos a lemenetel. Minket is elkapott párszor a víz, de mivel elővigyázatosak voltunk, csak a ruhánk lett vizes. A pillanatot azonban sosem fogom elfelejteni, állni a fekete homokon, érezni a hideg víz csapását és nézni a végtelen óceánt valami egészen varázslatos érzés volt. Egy másik különleges élményt a Jökulsárlón gleccserlagúna és a közeli Gyémántpart nyújtotta, ahol a fekete homokos parton jégdarabok hevertek szétszórva, mint megannyi csillogó kristály. Döbbenetes volt látni, ahogyan a nap sugarai megtörtek a jégen és a színek játékai lilás árnyalatot varázsoltak az áttetsző jégdarabokra. Egy olyan pillanat volt ez, amelyet örökre az emlékezetembe véstem. Ahogy álltam a parton és a jégdarabokat néztem, szinte el sem hittem, hogy ilyen létezik a világon. Az idő megállt, és csak a természet lélegzetelállító szépsége maradt.
Izland olyan volt, mintha egy teljesen másik bolygón járnék. Az időjárás szeszélyes volt, nap, eső, havazás, szél váltogatta egymást, és már-már lemondtunk arról, hogy láthassuk a sarki fényt. Azonban az utolsó előtti este szerencsékre megmutatta magát, igaz, csak halványan, de ahogyan az égen táncolt, felejthetetlen élményt nyújtott. A telefon élénkebben látta, de a szememmel is éreztem a varázslatot: egy igazi csoda tárult elénk.
Látnunk kell Izlandot nyáron is, amikor a gleccserek égszínkéken pompáznak, a napsugarak megtörnek a jégen és a lundák ellepik az eget. Egy olyan világot ismertünk meg, amelyet szavakkal nehezen lehet visszaadni.