Általában olyan dolgokat halogatunk, amelyek a legtöbbször kényelmetlenséget okoznak számunkra. A beadandókat, a szakdolgozatot, és igazából bármit képesek vagyunk elodázni, amit nem szeretnénk megcsinálni, de még azt is, amit szeretnénk. Gondoljunk csak az újévi fogadalmakra. Valahol a nagy fellendülés után lassan lecseng és talán soha nem is vágunk bele.
Amikor eszünkbe jut egy olyan dolog, amit nem szeretnénk megcsinálni – persze jó volna, ha már kész lenne, csak tenni nem szeretnénk érte –, az agyunkban aktiválódik a fájdalomközpontunk. Ezért gyorsan megpróbáljuk elhessegetni ezt az érzést és valami olyasmit tenni, ami pozitív érzésekkel tölt el. Mondjuk görgetni a social mediát, vagy megnézni YouTube-on, hogy mi történt a H2O szereplőivel. Ugyanakkor minél többször jut eszünkbe az elhalasztott feladat, annál erősebb lesz a vele társított fájdalomérzet.
A halogatást gyakran összekeverik a lustasággal, pedig valami egészen más áll ennek a hátterében. Pszichológusok vitatják még az okait, de legtöbbször olyan magyarázatról írnak, amely azzal van összefüggésben, hogy bizonytalanságot érzünk a teljesítésünkkel kapcsolatban. Félünk az esetleges kudarctól, ekkor könnyebb azt mondani, hogy azért nem sikerült 100%-osan, mert nem volt rá annyi időnk. Vagy éppen ellenkezőleg, ha mégis jól sikerül, hajlamosak vagyunk abba a hitbe ringatni magunkat, hogy nyomás alatt jobban tudunk teljesíteni.
Egyébként itt hadd szúrjam be és ajánljam az egyik kedvenc halogatással kapcsolatos TED videómat Tim Urban, a „halogatás nagymesterének” előadásában. Az előadás legvégén elhangzik, hogy a legnagyobb baj azokkal a feladatokkal van, amelyek nincsenek határidőhöz kötve, azután egy diagramot mutat, ami engem személy szerint erősen motivál az életben, de nem szeretnék spoilerezni.
Visszakanyarodva, a halogatás kicsit hasonlít a függőséghez. Ideiglenesen felüdülést hoz, de hosszú távon nagyon káros hatása lehet és egyre szörnyebben érezzük magunkat. Először is az akaraterő nem jön könnyen, és kár olyasmire pazarolni, mint a halogatás. Ráadásul kiderült, hogy amint nekiülünk a halogatásunk tárgyának, ez a fájdalomérzet azonnal elmúlik. A halogatást kezelő stratégiák egyszerűek, bár esetenként nem mindig nyilvánvalóak. Csupán a szokásainkat kell megváltoztatni, higgyük el, hogy ez nem velünk született tulajdonság, csak egyfajta szokás.
Szokásaink valójában négy részből állnak. Ennek elsődleges lépése maga az inger. Ennek önmagában nincs pozitív vagy negatív hatása. Aminek viszont van, az az ingerre adott válasz. Ezt nevezzük úgy, hogy rutin. Ez az, amikor a megszokott kis dolgainkat végezzük, például ledőlünk a kanapéra, amikor hazaérünk (aztán ott is maradunk, mintha odaragasztottak volna), vagy a reggeli ébresztőre azonnal szundi gombot nyomunk. Azonban nem csak negatív rutinjaink lehetnek, hanem pozitív is, mint amikor minden héten hétfőn futni mész. Ezek valójában döntések. Ahhoz, hogy ez a reakció szokássá alakuljon és berögződjön, szükség van a következő lépésre, ami a jutalom. A halogatás pont ezért válik szokássá, hiszen utána egyből kapunk egy kis jutalmat, azzal, hogy a figyelmünket másra tereljük, például megnyitjuk az Instát. Végezetül, ami még hozzátartozik a folyamathoz, az maga a hozzáállásunk, vagyis a kialakított nézetünk. Ez alatt azt értem, hogy ha úgy gondoljuk, hogy egy szokásunk már a részünkké vált és nem tudjuk levetkőzni, azt valóban nem is fogjuk. Ez a leghatalmasabb mind közül. Legelőször ezen kell változtatnunk annak érdekében, hogy a szokásaink is megváltozzanak.
Az angolban van egy közmondás: „Fake it ’til you make it”, vagyis tettesd, amíg nem megy. Az elején még megfeszülsz a figyelemtől, de később már automatikusan fog menni.
takacsa