Az életben számtalan alkalommal kerülünk olyan helyzetbe, ahol két ember, két tény, két gondolkodásmód közé szorulunk. Nekem az életem során valahogy szinte csak ilyen helyzeteim adódtak, de ez természetesen annak is köszönhető, hogy mindig a legobjektívebb próbálok lenni. Legyen ez kapcsolat, baráti vagy egyéb másmilyen terület.
Szerintem bármely véleménycserénél az objektivitás a legfontosabb, ez számomra nem kérdés. Persze akadnak olyan szituációk, amikor mindig egy kicsit húznánk a szívünk felé és lennénk inkább elfogultak. Ez teljesen normális, emberek vagyunk, ez valahol így a helyes. Mikor két barátod között kellene „igazságot” tenni vagy két általad szeretett személy egy párt alkot, akkor sok embernek igen nehéz, hogy hova húzzon és kinek adjon igazat. Egyértelmű, igazat annak kell adni, akinek igaza van. Akinek nem miattam vagy más tényezők miatt van igaza, hanem egyszerűen azért, mert a tény, amit állít, az úgy valós, ahogy van. Tapasztalataim alapján viszont ez nem így működik. Mert félünk attól, hogy a másik fél megsértődik, a véleménynyilvánítás utáni „haragtól” és minden hasonló dologtól, ami ellenszenvet válthat ki az általunk szeretett félből.
Tudom, voltam már ilyen helyzetben, ahogy említettem is. Ezeknél a „vitáknál” fontos mindkét álláspontot tüzetesen megvizsgálni, nem egyszer, nem kétszer, ahányszor csak esély mutatkozik erre. Többek között ilyenkor figyeljük az adott fél mimikáját, azt, hogy mennyire akar érzelmileg hatni ránk, mennyire van felindult állapotban és mennyire akarja behajtani a saját igazát. Persze ilyenkor jönnek majd az okosok, hogy minek vitatkozni, semmire nem jó, és „egyébként is mi közöm van nekem ehhez” című kevéssé intellektuális hozzászólások. Egyrészt a megjegyzést tévő embernek mi köze van ahhoz, hogy nekem mi közöm van valamihez, másrészt pedig vitatkozni emberi dolog és nem felesleges. Vitatkozni is lehet okos ember módjára és értelmesen. Nem véletlenül rendeznek külföldön, például Németországban ifjúsági vitaversenyeket. Szerintem ez egy nagyon jó és hasznos dolog, megtanulunk vitatkozni és érvelni úgy, ahogy kell, normálisan.
Visszakanyarodva az objektivitáshoz, le kell vetkőznünk a gátlásainkat azzal kapcsolatban, hogy megbánthatjuk a másik félt. Ha valóban a barátunk és valóban van egy minimális ott fent a toronyban, akkor át fogja gondolni a mondottakat és leszűri magának azt, amit fontosnak érez. Ezzel ő is fejlődik, én is, és a barátságunk is. Ha át sem gondolja a véleményemet és nem igazán akarja meghallgatni, akkor az azt jelenti, hogy bármennyire is próbálok mindent kétirányúan nézni, neki semmi nem lesz jó. Egyébként az objektivitás sok területet tekintve már „kihalófélben” van, amit egyénként nagyon sajnálok. Szerintem egy baromi jó érzés olyan valóban észszerű gondolatokkal segíteni a barátaidat vagy bármelyik embert, amelyekkel tényleg érdemi és nem haragos végeredményre lehet jutni.
Én abszolút az őszinteség pártján állok. Érzelmileg ehhez erősnek kell lenni, mert mindent egybevetve sajnos előfordulhat, hogy harag lesz a vége. De aki egy őszinte vélemény miatt megharagszik, az haragudjon, mert akkor nem is vagyunk igazán jóban és nem is kell, hogy jóban legyünk. Nem kell mindig 100%-ban valaki véleményére adni, de ha már a barátom, akkor biztos nem akar rosszat. Nem vagyok hatósági szerv, sem Kúria, de az igazságot védelmezem. Persze tudom, hogy a mai korrupt és pénzéhes világban nehéz érvényesülni, de ne törjünk meg, mégha olykor nehéz is. Mert ez nem egyszerű lelkileg. De ettől nem vagyunk rosszabb emberek. Sőt ez a mai világban egy becsülendő dolog, és ha valamit korrekten és objektív látásmóddal érünk el, arra legyünk büszkék. Legyünk büszkék magunkra, mert ettől nem leszünk mások, és próbáljuk meg ismerőseinket is erre ösztönözni. Félnünk nem kell senkitől, de tartsunk mindig észben egy fontos dolgot. A gondolatmenetemet Karinthy Frigyes szavaival zárom:
„Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél.”
Képek:
https://mandiner.blog.hu/2013/02/25/az_objektivitas_abrandjarol
Levente 
molnart