Megvan az a pillanat, amikor úgy érzed, hogy minden mozgásban van, de semmi sem akar egyszerűen összeállni? Már nem ugyanaz a világ, mint tegnap, de ezzel egy időben – holnap sincsen még. Beton.Hofi legújabb albuma, az Interregnum pontosan ezt a köztes „limbó” állapotot fogja meg és teszi minden szempontból magáévá. Már a cím maga is egy átmenetet sejtet: „Interregnum” – két uralkodás közti időt jelent, bizonytalan átmenetet, a régi rend szétesett, az új még nem épült fel/ki.
A 18 számból álló nagy lemez idén február 20-án jelent meg, kétségkívül az év elejének magyar zenei szempontból az egyik, ha nem a legjobb albuma. Ez az album nem egy olyan számok összessége, amit csak a háttérben tanulás közben beraksz, hogy valami elnyomja a csöndet, ezekben a dalokban az előadó minden érzése benne van. Elképzelhető, hogy megállítanak a sorok, gondolatot ébresztenek benned, érzéseket hoznak elő, és ezen tulajdonságok permutációi végtelen lehetőségekkel. Bár Hofinál ezek a tulajdonságok egyáltalán nem újdonságok, inkább megszokottak, egy szinten túl, fogalmazhatunk akár úgy is, hogy elvártak.
Kicsit vissza a cím jelentéséhez. A szövegekben ott van a megszokott városi tónus, a szorongás, a túlpörgés, a kiégés, az önirónia, meg az a tipikus „jó, de akkor most mi van?” érzés. Viszont közben nemcsak magáról beszél, hanem arról is, amiben élünk: a folyamatos zajról, a gyors ítéletekről, a kirakatéletekről, meg arról, hogy közben mindenki próbálja kitalálni, hol a helye. Nem véletlen, hogy több kritika is úgy ír róla, mint generációs lenyomatról, ami társadalmi/politikai asszociációkat is mozgat.
Nem egy „klasszik” raplemez, de nem is poposodás. Inkább egy keverék: trapes alapok, elektronikus húzások, néhol dallamosabb, máshol harapósabb részek – és ettől az egész kicsit olyan, mintha egyszerre lenne klub, panel, belső monológ meg dühös komment a világhoz. A hangzás letisztult, de nem steril: marad benne karc és kosz, ami pont kell ehhez a világhoz.
Ami külön jó benne, hogy nem akar megmenteni. Nem motivációs beszéd, nem is direkt „megmondás”. Inkább tükör: ha akarod, belenézel, ha nem, mész tovább – csak közben lehet, hogy pár sor még napokig ott marad a fejedben.
Az „INTERREGNUM” nemcsak hangulatában, hanem mondanivalójában is összefoglalja a lemez egészét. Egyszerre dühös és önmarcangoló: miközben a körülötte lévő világot kritizálja, a saját szerepét és a bizonytalanságait sem kíméli.
A dal ereje abban van, hogy nem akar nagy megfejtést adni. Inkább állapotot rögzít: azt a furcsa lebegést, amikor már nem működik a régi rendszer, de az új még nem rajzolódott ki. Kívül zaj, elvárások, közéleti feszültség – belül szorongás, kétely, identitáskeresés. Ez a kettősség adja a szám igazi súlyát.
Zeneileg is erős csomópont: feszes alap, sűrű szöveg, és az a tipikus hofis hanghordozás, ami egyszerre közönyös és mégis túlfűtött. Nem az a dal, amit háttérzenének raksz be. Inkább az, amit újrahallgatsz, mert elsőre biztos nem esik le minden sora.
Az Interregnum így nemcsak újabb megjelenés, hanem egy állapotrajz: milyen most huszonévesnek (vagy annak érezni magad) lenni egy csomó bizonytalanság közepén. És ebben Hofi továbbra is nagyon erős: nem feltétlenül ad választ, de azt baromi jól tudja, hogyan kell kérdezni.
Személyes ajánlásaim:
- ANGYALOK
- MIRE SZÁMíTOTTÁL
- AZT MONDJÁK
fauszt_kolos