Egy cikkíró társam egyik zseniális írása ihletett meg. Nagyon elgondolkodtatott, hogy én vajon mit mondanék a 15 éves énemnek.
Nagyon sok gondolat kavarog a fejemben, de ahogy elképzelem ezt a találkozást, az biztos, hogy a fiatalabb énem egy kávé, míg a jelenkori énem egy zöldtea mellett folytatná le a beszélgetést. Ez a tény már magában érdekesen hangzik, hiszen ki hitte volna, hogy kávé nélkül csinálom végig az építész szakot. Mondjuk ha nem lenne érzékeny a gyomrom a kávéra, akkor szerintem a mai napig fogyasztanám a finom fekete kávét körülbelül napi háromszor is. Na de térjünk vissza a fiatalabb és az idősebb énem diskurzusához.
A 15 éves énem éppen elvesztette egyik legfontosabb családtagját, szerintem valami olyasmit kérdezhet a mai énemtől, ami ehhez kapcsolódik: átvészeljük az elvesztését, ugye nem veszítünk el mást is? Erre nyilvánvalóan azt a választ várta, hogy nem, de a mai énem így visszagondolva legalábbis örült volna, ha valaki figyelmezteti a rá váró fájdalmakra, így valami ilyesmit válaszoltam volna: Sajnos mást is elveszítünk a családból, ráadásul egy olyan személyt, aki nélkül nem tudtuk elképzelni az életünket, de tarts ki és tölts vele rengeteg időt. Ezután a válasz után előttem van a fiatalkori énem fájdalmas arckifejezése. Biztos, hogy azt a kérdést vágná rá, hogy de mégis mennyi idő van hátra? Erre válaszolom, hogy hét év. Ez kicsit megnyugtatja, de egyből kérdezi, hogy meg tudja-e akadályozni, hogy ez bekövetkezzen? Sajnálattal mondom neki, hogy nem, nem tudod.
Ezek után szomorúan, de folytatódik a csevely a két énem között. Fájdalmasabb a hangvétel, de azért tovább kérdezősködik, hogy ha már ennyi rossz történik velünk, megtalál-e minket a szerelem. Várható volt ez a kérdés, minden tinilányt foglalkoztatja ez a téma. Szerencsére erre boldogabb választ kap. Elmondom neki, hogy már csak három évet kell várnia, de bízzon a sorsában, hiszen a legváratlanabb embertől kapja meg ezt az érzést, akire eddig nem is gondolt. A válasz hallatán úgy képzelem el, hogy meglepődést mutat a fiatalabb önmagam arca. Az akkori énem nem tudta, hogy milyen szakmát fog választani magának a jövőben, nem tudta, mi is érdekli igazán, így biztos, hogy erre is rákérdez. Örömmel azt válaszolnám neki, hogy megtalálja a számára megfelelő hivatást, ahol minden értékét és képességét felhasználva virágozni tud. Azt nem árulnám el neki, hogy mi ez a szakma, viszont azt igen, hogy bízzon önmagában, hiszen ez a bizalom vezeti el őt a megfelelő útra.
A válaszomra egy halvány mosolyt kapok, és egyből kapom is a következő kérdést, ami így hangzik: mi lesz a barátaimmal, ha elmegyek egyetemre? Ez egy nagyon fogós kérdés, amire megint nem a legboldogabb válasszal tudok szolgálni. Nagyon nehéz tartani a kapcsolatot a barátokkal, sőt már a gimnázium alatt is cserélődnek a barátaim, de az egyetem alatt tényleg csak azokkal tudom fenntartani a kapcsolatot, akikkel pár hónap kihagyás után is ugyanott tudom folytatni a beszélgetést, ahol abbahagytuk. De azt is elmondom neki, hogy ne aggódjon, hiszen az egyetemen megismer egy lányt, aki minden téren nagyon jó barátnője lesz, mellette áll, támogatja, meghallgatja és ami a legfontosabb, megérti őt. Úgy látom a beszélgetőpartneremen, hogy ez a válasz tetszik neki. Azt mondja, szomorú, hogy veszít el barátokat, mire azt válaszolom, hogy én is az vagyok, van pár ember, akiknek az elvesztését nagyon bánom.
Az utolsó felvetése felém: a családom mellettem lesz, támogat? Hogy fogom tudni elviselni a fájdalmat hét év múlva, amikor elvesztem őt? Erre könnyes szemmel válaszolok neki, mondhatni lényegre törően, de azért úgy, hogy értse a lényeget. A családod melletted marad, támogat téged mindenben, lesznek nehéz napok a családot illetően, de hálás lehetsz értük. A kérdés másik felére nehezebb válaszolnom, de mégis megpróbálok neki őszintén felelni. Nem tudod elviselni a fájdalmat, egy pár hónapig kegyetlen lesz, de végül felállsz és jobban leszel, azért kezdesz el újra küzdeni az álmaidért és az egészségedért, mert ő is ezt akarná. Bízz benne, a lelkében, az emberekben, akik körbevesznek, azokban, akik megértik a fájdalmadat és átlendítenek a legnehezebb napokon. Élj, mert ő is ezt akarná, addig viszont élj úgy, hogy minél több időt tölts vele.
Végezetül kényelmes csendben fogyasztjuk el a már kihűlt italainkat egymás mellett. Jó ránézni arra az arcra, aki egykor én voltam, de legalább ő már tudja, mi vár rá, kevésbé lesz felkészületlen a rosszakat illetően és boldogabban várhatja a jó dolgokat az életében. Annyira jó lett volna, ha ez a beszélgetés valóságos lett volna!
Írótársam kérdését én is továbbítom az olvasóknak: te mit mondanál a 15 éves énednek, ha lenne rá lehetőséged, hogy elbeszélgess vele?
tiboldm 
molnart