Korábban már két cikkben írtam arról, hogy egy egyetemi TMDK-projekt keretein belül miként próbáljuk újra élettel megtölteni a több mint 20 éve használaton kívül eső pécsbányai füstölőházat. A TMDK-konferencia lezártával ezúttal szeretnék a cikksorozat számára is egy lekerítést nyújtani, amelyben összefoglalom a csapat eddigi haladását.
Először is a konferenciáról néhány szót: az építőművész III szekcióban harmadik helyezést értünk el, ami, úgy gondolom, az egész csapat nevében mondhatom, hogy elég jó eredmény. A bizottságtól bár kaptunk hideget-meleget, összességében a prezentációt követő véleményezés építő jellegű volt és számos olyan dologra, tényezőre felhívták a figyelmünket, amelyekre eddig nem gondoltunk vagy amelyek az eddigiekben egyszerűen nem kaptak elegendő figyelmet mind a dolgozat és bemutató felépítése, mind a módszertan és az építészeti-közösségi eljárások kapcsán.
A projekt nyitott és közösségépítő jellegét szeretnénk továbbra is megtartani, viszont a helyiek megszólításához újfajta megközelítést kell alkalmaznunk, így ezt a téli, pangási időszakot részben ennek a kiötlésére szenteljük. Ez azért kiemelten fontos számunkra, mert szeretnénk, hogy a felújított hely egy értékes addíciója legyen a városrésznek, és a helyiek ténylegesen magukénak érezzék, törődjenek vele és ne merüljön pár év múltán a feledés homályába. Korábbi PTE-s, BME-s és MOME-s projektek is azt bizonyítják, hogy a közösségi részvétel a tervezés és a kivitelezés során nagyban hozzájárulhat az épület és a használói között kialakuló kötelék elmélyítéséhez. Ezt a jelenséget a wales-i építész, Christopher Day is felfedezte már, és a 2003-as Consensus Design c. könyvében úgy fogalmazta meg, hogy „Az emberek számára semmilyen ’ökológiai’ hely nem lesz fenntartható, ameddig az emberek nem akarnak ott élni, nem akarják gondját viselni”. Magyarán, szerinte a fenntartható építészetnek nélkülözhetetlen eleme az épület és a használói közötti erős kötelék megteremtése, amelyet úgy a legkönnyebb elérni, ha a használók már a kezdetektől fogva részesei az épület életének. Napjainkban pedig, a klímaváltozás sújtotta világban, úgy gondolom minden lehetőséget meg kell ragadnunk annak érdekében, hogy javítani tudjunk a jelenlegi környezeti és társadalmi helyzeten. Ez a projekt pedig tökéletes szemléltetése lehetne nemcsak a fenntarthatóság közösségi megközelítésének oldaláról, hanem a jelenlegi épületállomány konzerválásának oldaláról is.
A Caruso St. John építésziroda egyik alapítójának, a brit Adam Carusonak elég megosztó gondolatai vannak a témáról. Ő úgy vélekedik, hogy napjaikban az építés egyetlen elfogadható módja a meglévő épületállomány karbantartása és felújítása, hogy az új építész generáció feladata már nem az alkotás, hanem a megőrzés. Elmondása szerint lehet, hogy a jövőben inkább olyan építészekre lesz szükségünk, akik forrásokban, fenntarthatóságban és térben gondolkodnak, mintsem dizájnban. Ehhez pedig úgy gondolom, hogy már szinte elkerülhetetlenül hozzátartozik az ego kérdése is. Ez szintén megosztó téma, de a fenntartható, szolidáris építészet elérése érdekében az építésztársadalomnak el kell engednie a XX. század során feltörekvő és eluralkodó egókat. Ahogy Walter Gropius, a Bauhaus alapítója az Apolló a demokráciában c. könyvében írja az alkotás képessége mindenkiben megvan, csak azt a feszínre kell hozni. Ebben a megközelítésben nem az építész az elsődleges alkotó, hanem a használók. Az építész itt szakmai tudásával segít egyengetni ügyfeleinek útját.
A dolgozat írása közben ezt a két szemléletmódot összevetve arra a következtetésre jutottam, hogy az új generációs építészek feladatköre merőben eltér a szakmában berögződött normától. A klasszikus esztétikai és műszaki tudáskör ugyanúgy elengedhetetlen marad a szakma számára, de ez a közösségi projektek során kiegészül a mediátori szereppel, ahol az építész feladata a nézeteltérések rendezése, amivel a tiszta, pontos kommunikáció jelentősége még több szerepet kap. Vezető tervező helyett az építész egy mentorként van jelen, aki támogatja a résztvevőket az elképzeléseik megvalósításában és szakmai tudásával segít az épületet fenntarthatóvá tenni. Az egójának kielégítése és az önmegvalósítás helyett a közös célt kell szem előtt tartania.
A pécsbányai füstölő-projekt folyamán abban reménykedünk, hogy be tudjuk mutatni ezen elvek gyakorlati megvalósítását és végeredményként hozzájárulhatunk a szürkülő városrész számára egy összetartó közösség és ezzel együtt egy élénk közösségi élet kiépítéséhez.
Viszló Dániel