Gondolatainkat és érzéseinket többnyire 3 „csoporttal” osztjuk meg. Ebből az egyik a hozzám legközelebb álló a család. Egy egészséges és normális családban nem lenne gond a problémamegbeszéléssel és nem is lenne úgymond ciki. Akiknek ez sajnos mégsem megy vagy nem adatott meg, ők a másik hozzám legközelebb álló csoport, a barátok. Az ember a mai világban leginkább a barátaival osztja meg az érzéseit és a problémáit, kortól és nemtől függetlenül. Ez teljesen rendben van és ez így a jó. Persze mindig tudnunk kell, hogy kinek a szavára, a meglátásaira adunk. Én ezzel úgy vagyok, hogy csak attól fogadok el kritikát, akitől tanácsot is kérnék, én ezt vallom.
Vannak azonban olyan élethelyzetek, olyan szituációk amikor egyelőre még sem a családdal, sem a barátokkal nem akarom megosztani az érzéseimet. Ekkor a beszélgetőpartner, akit választok, az saját magam. Szerintem nagyon fontos, hogy eleget beszélgessünk magiunkkal és megfelelő minőségi időt töltsünk el egyedül. Az egyedüllét és az önfejlesztés nem azt jelenti, hogy valaki otthon begubózik és depizik, nem. Nagyon sokan keverik a kettőt. Az, hogy valaki olyan időszakot él meg, amikor többet szeretne egyedül lenni és magával foglalkozni, attól az ember a közhiedelem ellenére még nem depressziós. Mindenki máshogy él meg mindent és más-más módon segít magán. Én a leggyakrabban ezt írásos formában teszem, erről is fogok most mesélni.
Számomra az írás az életszerves részét képezi, körülbelül 7 évvel ezelőtt kezdődhetett ez a „szerelem” köztem és az írás között. Eleinte csak mérkőzés-összefoglalókat írtam hobbiból és néhány napomat jegyeztem le. Nem vezettem naplót, csak néha írtam pár sort. Az írással már gyerekkoromban kialakult a főbb kötődésem mesék, történetek, versek formájában. Az a tanuló voltam egyébként, aki imádott fogalmazást írni, ez sokaknak meglepő is volt 11-12 éves koromban, de ebben mindig édesanyám volt a legnagyobb segítőm. Az írás megszeretését, úgy érzem, neki köszönhetem.
16-17 éves koromban kezdődött, hogy már érzésekről és problémákról írtam. Rengeteg zenét hallgattam/hallgatok a mai napig, amelyek 90%-ban magyarok. Nekem a saját anyanyelvemen sokkal megérintőbb egy dal, mint más nyelven. Elkezdtem tehát dalszövegeket írni, de nem azért, hogy kibeszéljem magamat, hanem mert szerettem ezt csinálni. Egy idő után azt vettem észre, hogy minden dalom egy adott életszakaszomhoz köthető, érzésekről beszélek, szerelmi csalódásokról, örömökről, mindenről, ami történt. Csak kerestem egy zenei alapot és írtam rá dalszövegeket, sokszor pár perc alatt jöttek ki az érzéseim a dalokban. Ezeket nem kiadásra írtam, csak magamnak, a mai napig írok dalszövegeket, nagyon sok van a jegyzeteimben. Inkább komolyabb témák, személyes tapasztalatok vagy társadalomkritikus szövegek ezek. Sok álmatlan éjszakámat éltem át ezekkel a zenékkel, tartalmaznak olyan megélt pillanatokat, amelyeket csak így tudtam kifejezni az éjszaka közepén.
Egyet-egyet végigolvasva ma is érzem azt, amit akkor éreztem, amikor írtam. Beugranak az emlékek, az akkori élethelyzetek okozta érzések. Elég érdekes ezeket visszanézni, hogy igen, basszus tényleg ezek voltak akkor, ezeket éltem meg és az is lehet, hogy egy-egy dal csak most nyer igazán értelmet, akár évekkel később. Érdekes! Persze ez most így összességében negatívan hangzik, de nem csak szomorú dalok születtek. Inkább fele-fele arányban szomorúak és vidámak. Nekem ez mindig irtó sokat segített, ez számomra olyan, mint egy terápia. Büszke vagyok ezekre a szövegekre, még akkor is, ha még nem is adtuk ki, mert az enyémek, és olyan, mint pár feljegyzés az életem különböző pontjairól. Egy nap a következőképpen tettem, mint ahogy szoktam. Ez is viszonylag régen volt, nem voltam jó passzban és elkezdtem írni. De valahogy egy alapra sem passzolt, amit elgondoltam, így elkezdtem megírni anélkül, és végül nem dal született, hanem vers. Azóta a versek száma is megtöbbszöröződött, sőt talán mostanában jobban is érzem őket, mint a dalszövegeket.
Nekem az életem során rengetegszer segített, hogy kiírom magamból, ami bennem van. Nem azért, hogy copyzzam azokat a magyar előadókat, akiket imádok, hanem mert – ahogy említettem is – számomra ez egy terápia volt és máig is az. Segít, mert érzem, hogy kiírtam magamból és pár nap múlva egy fokkal könnyebb, ami előtte nem volt az. Nem mondom, hogy ez mindenkinek bejön, nekem igen, de mindenképpen megér egy próbát . Legalább az, hogy ha jó vagy rossz napod van, írj pár mondatot, mi bánt, mi volt jó, mi nem volt jó. Tudom, rossz helyzetben elég nehéz az, hogy rávedd magadat, de én támogatom ezt a néhány mondatot is, én is szoktam csinálni. A legjobb barátom, Solti Mátyás mondta nekem a minap, hogy ő például van, amikor leírja a nap végén azt a 3 dolgot, amiért hálás volt aznap és ez a nehezebb napokon is segít neki. Abszolút támogatom ezeket az „önreflexiókat” mindenben, legyen szó például egy egyszerű hétköznapunkról. Talán kicsit művészlélek vagyok, nem tudom, nem is igazán foglalkoztam ezzel, de tudom, hogy amit kiírok, az mindig és minden körülmények között őszinte, ezzel soha nem hazudok magamnak. Fejleszti az íráskészséget, a szókincset és minden bennem lévő érzést könnyebbé tesz. Ez egy tökéletes módja az önkifejezésnek, és annak, hogy néhány dolgot megtanuljunk egyedül kezelni és megélni, mert szerintem a jó és rossz helyzetekben a megélés a legfontosabb. Őszinték vagyunk magunkhoz, segítünk is magunkon, és én még ráadásul imádom is, mert ahogy sok minden más, ez is én vagyok.
Képek:
Saját
Levente 
molnart