Öregszünk…

Pont valamelyik napon gondolkoztam el azon, mikor lettem annyira öreg, hogy már a derekam is fájjon, ha lehajlok valamiért. Már azt érzem, hogy egy évtizede 19 vagyok, és egyre inkább rettegek attól, hogy átlépek a második X-be. Valahogy azt érzem, hogy a kamasz éveim egy szempillantás alatt elrepültek, máskor pedig azt, hogy addig időztek, amíg lehet, miközben azt vártam volna, hogy tűnjön el az egész, ahogyan jött.

Azon is szoktam gondolkodni, hogy pár évvel ezelőtt mennyire más volt az életem. Van ez az úgynevezett „pillangó effektus”. Hogyha egy pillangó megcsapja a szárnyait, valahol éppen vihar van. Én teljes mértékben hiszek ennek a létezésében, mert az egész életünk ezen alapszik – az enyém legalábbis biztos, hiszen ha nem ismertem volna meg a volt legjobb barátnőmet, akkor nem költöztem volna el otthonról, ha nem járnék oda egyetemre, ahova most, nem találkoztam volna a későbbi barátaimmal stb.  Visszatérve a témára, hogyha egyetlen egy dolgot máshogy is csinálnék, mint akkor, már nem lenne ugyanaz a jövőképem. Az ember (legalábbis én) azt bánja ezekben az időkben, hogy miért nem használta ki jobban. Miért nem ment el ide-oda, csinálta ezt meg azt, de sosem jelenti azt, hogy mert a múltban nem csináltuk, most sem kell.

Rettegek, hogy át kell lépnem a húszas éveimbe. Nem érzem magamat eléggé érettnek vagy felkészültnek ahhoz, hogy egyedül irányítsam az életemet, mint egy felnőtt. Még valahol kamasznak érzem magamat, akinek nincsen más dolga, minthogy visszafeleseljen a szüleinek, csapkodja az ajtót, lázadjon és bulizzon. Ezt várnám el még a maradék kamasz éveimben, de gyorsan fel kellett nőnöm, hogy már kevésbé vonzzanak ezek a cselekedetek. Ez az első életem, honnan tudnám, hogyan kellene élnem?

Félek csekket befizetni. Félek elmenni a postára. Félek taxit hívni, ha valahova sietek. Félek a futárokkal beszélni, ezért inkább mindig előbb lemegyek, nehogy felhívjanak. Félek jobban konfrontálódni az emberekkel, mert attól tartok, megsértődnek rám, hogyha valamit a saját stílusomban közlök. Félek felnőtté válni, mert nem akarom a vele jövő felelősséghullámot is magammal hozni, miközben még azt siratom, hogy miért nem voltam eleget gyerek.

De közben már dolgozom. Autót is tanulok vezetni, mindenhova egyedül járok, elköltöztem a szülői házból, magamnak fizetem az ilyen felnőttes dolgokat, mint a rezsi és bevásárolni is járok. Néha nem túlzottan félelmetes ez a felnőttkor, ilyen esetekben igazán jól is tud jönni. Amikor elkérik a személyimet és én büszkén mutatom, hogy már elmúltam 18, akkor igazán jól tud esni, mert fiatalabbra tippeltek, mint amennyi vagyok. Olyan mennyiségű ételt vehetsz magadnak otthonra, amit szeretnél, és édesanya se fog végre beszólni, hogy folyamatosan miért a szobádban étkezel. Felnőttnek lenni megvannak a jó oldalai, de amíg én tehetném, inkább maradok gyerek. Az valahogy nagyobb biztonságérzetet adott nekem, mert még mindig oda vágyom. Ez valahogy egy hullámvölgy, amin rajtam kívül biztos mások is átesnek, és szívesen olvasnak róla, hogyan birkózik meg vele más. Nehezen. De egyszer eldöntjük, hogy az élet melyik részén szeretnénk maradni.