Nemrég láttam egy videót, amiben az emberek a 15 éves önmagukkal beszélgetnek. Elgondolkodtam rajta, mit mondhatnék neki? Vajon mit kérdezne tőlem? Aztán ma reggel egy kávé mellett úgy éreztem, itt az ideje, hogy ezt a gondolatot szavakba öntsem.
Ott ült velem szemben nem szó szerint persze, de a fejemben olyan valóságos volt, mintha tényleg ott lenne. Ugyanaz az arc, amit a régi fotókról ismerek, fiatalabb, nyersebb, tele kíváncsisággal és kérdésekkel. Nem kért kávét, csak egy jó meleg kakaót. Elmosolyodtam, mert tudtam, hogy pár év múlva a koffein az egyik legjobb barátja lesz.
Szóval… Tényleg építésznek tanulsz? – kérdezte, és próbált közömbösnek tűnni, de az arcán ott volt az a gyermeki izgalom, amit még nem tanult meg elrejteni. Igen, bólintottam, de nem csak az leszek. Összeráncolta a szemöldökét. Hogyhogy? – tette fel a kérdést. Az élet nem mindig egyenes úton halad. Nem úgy van, hogy eldöntöd, merre mész és aztán minden pontosan úgy alakul. Közben rengeteg új lehetőség nyílik meg előtted. Olyan dolgokba kezdesz majd bele, amiket most még el sem tudsz képzelni.
Láttam rajta, hogy nem nagyon érti a dolgokat. Nem így képzelte. Azt hitte, ha egyszer valaki rálép egy útra és elhatároz valamit, akkor arról nem lehet letérni és szépen lassan halad tovább.
Nehéz? – kérdezte, de ezt a kérdést már halkan tette fel. Hm…. nem szerettem volna hazudni. Igen, néha nagyon. Lesznek pillanatok, amikor azt gondolod, hogy túl sokat vállaltál. Hogy nem vagy elég jó, hogy mások gyorsabbak, sikeresebbek. Már azt érzed, hogy jobb lenne feladni az egészet. Lassan bólintott, de nem nézett rám. Tudtam, hogy nem igazán erre a válaszra számított, inkább egy nemleges választ várt. De tudjuk, hazudni nem szép dolog, így én sem tettem ezt.
És? – kérdezte megint csak halkan. Elmosolyodtam… És aztán eszembe jutott, miért is csinálom. Mert szeretem. Mert amikor végre összeáll egy terv, amikor egy ötlet valósággá válik, az minden nehézséget megér. Amikor valaki inspirálódik abból, amit létrehoztál, és segítséget kér, mert tudja, hogy tudom rá a választ, az egészen különleges érzés.
Csend lett közöttünk. Nézte a meleg kakaót, ami már kezdett kihűlni, mintha attól várná a következő kérdésre a választ. Az emberek? Akik most fontosak? Akikkel akkor elképzelni sem tudtad a jövőt, ők megvannak még? Beszélgetsz velük? Tényleg úgy lett, ahogy akkor gondoltad? – tette fel egymás után a kérdéseket. Vettem egy mély levegőt. Tudtam, hogy ez a legnehezebb kérdés is elő fog jönni.
Válaszoltam neki, most sem szerettem volna neki hazudni. Tudod, nem mindenki marad veled, de hidd el, akik igen, azok megérik a küzdelmet. Lesznek olyanok is, akikről most még nem is tudsz, de egy nap már nem is tudod elképzelni az életedet nélkülük. Szépen lassan felnézett, mintha elkezdte volna mérlegelni a szavaimat. Talán először gondolt arra, hogy az emberek változnak, és nem minden marad ugyanaz, mint akkor, és egy idő után mindenki megtalálja a számításait, a saját útját kezdi el kitaposni.
Majd rám nézett és azt mondta: már csak egy kérdésem lenne hozzád, szóval… megéri folytatni?
Egy pillanatig csak ültem és néztem őt, a saját 15 éves énemet, és elmosolyodtam. Megéri, hidd el, sőt még élvezni is fogod az utat.
Néha jó visszatekinteni. Megállni egy pillanatra és elgondolkodni azon, honnan indultam és hova tartok. És te mit mondanál a 15 éves énednek?
nkatlilla