Nemrég újra szembejött velem egy cikk, amiben azt írták, hogy Dubajban ismét egy újabb mesterséges sziget megépítésén dolgoznak. Hatalmas, látványos és nem utolsósorban luxussal teli. Mindenki ámuldozik rajta, én viszont egyre inkább csak elfordítom a fejemet. Számomra ez az egész nem lenyűgöző, hanem inkább már ijesztő. De hogy miért is?
Ahogy egyre többet tanulok az építészetről és a fenntarthatóságról, annál jobban látom, mennyire komoly károkat tud okozni egy-egy ilyen nagy projekt. Ezek a szigetek nem csak egyszerűen a semmiből épülnek. Hanem valaminek az eltűnésével. Tengeri élőhelyek pusztulnak el, korallzátonyokat temetnek be, teljesen megváltoztatják a tenger természetes áramlását. Rengeteg állat, mint például teknősök, delfinek halrajok veszítik el az otthonukat, csak azért, hogy újabb turisták férjenek el még több luxusban. Építészhallgatóként természetesen érdekel a technológia, a megvalósítási folyamat, a komplex tervezés. Elképesztő, hogy miket képesek létrehozni, de minél többet tudok róla, annál inkább azt érzem, hogy ez nem az az építészet, amit én képviselni szeretnék.
Hiába a luxus, a modern dizájn és a csillogás, engem nem vonz. Számomra az egész egy mű. Egy díszlet, ami eltávolodott mindattól, ami élő, valódi és organikus. Egy építészeti parádé, ami elfelejtette, hogy honnan jöttünk… a természetből. Mindeközben csodálkoznak, hogy nyaranta 50 °C fölé emelkedik a hőmérséklet. Miközben betonra, üvegre és homokszigetekre építkeznek, ahol a fa sem tud megmaradni természetes módon. Ahelyett, hogy alkalmazkodnának a sivatagi környezethez, minden erejükkel megpróbálják átalakítani, aztán értetlenül állnak a következmények előtt. Engem nem vonz ez a világ, sokkal inkább jól érzem magamat egy hűs, árnyékos, zöld udvarban, ahol a természet és az építészet együtt létezik, nem egymás rovására.
Mert én nemcsak házakat szeretnék tervezni, hanem jövőt is. Viszont ebben a jövőben nem férnek el a mesterséges szigetek, élővilág helyett. Dubajban nem a hely hiánya, hanem a víz közelsége hívta életre ezeket a különleges projekteket. A legismertebb talán a Palm Jumeirah, amely 2001-ben indult, és mára egy ikonikus pálmafa alakú mesterséges szigetvárossá vált. A cél nem más, mint a turizmus fellendítése, exkluzív lakóövezetek kialakítása, valamint a város globális formálása. Nem szeretnék álszent lenni, igen, technológiai szempontból ezek a projektek lenyűgözőek, de éppen ezért fáj a szívem, hogy az emberi tudás nem a fenntarthatóság szolgálatába állt. Ha képesek vagyunk tengert feltölteni, akkor képesek lennénk romos városrészeket újraéleszteni, meglévő épületeket átalakítani és a környezetünkkel békét kötni, és nem háborút vívni.