Számos izgalmas új album került ki szeptemberben a magyar könnyűzenei világba. Többek közt megjelent a magyar alt pop éllovasának új lemeze, debütált a holnaplányok óta a legizgalmasabb lányzenekar, és kaptunk egy már-már komolyzenébe átfolyó, versfeldolgozásokból álló anyagot is.
Indigo, sosehol – Tegnapról (szeptember 19.) ©WAVY
Indigo második lemezén bizonyos szinten folytatja a korábban kialakított stílusának finomítását, ezúttal sosehol producerelésével. A Nárciszhoz képest itt kicsit előtérbe kerül a már-már rockzenébe átnyúló gitárjáték (Tundra, Keringő), de mellette felkerült pár nagyon finom ballada is az albumra. A dalok nagyrészt követik a lassan Indigo védjegyévé váló kontrasztosan visszafojtott zenei alaphoz társuló intenzív és nagyon dallamos vokál performanszot, amely szinte rásimul a hangszerelésre.
Egyedüli single-ként az Aludnék (de nem lehet) című számot jelentették meg, ami nagyon jó ízelítőt nyújtott arról, hogy mire is számíthatunk ebből az új kollaborációból. Szövegileg az egész lemezt átható, egyre univerzálisabbá váló szociális szorongásról ír, kreatív és nagyon szép költői képek megjelenítésével. Igazán életszerűen mutatja be, hogyan nehezednek ólomgolyóként a destruktív gondolatok az ember életére és hogy a szorongás miként képes, mint egy „gőzszerű massza”, a racionális gondolkodást elhomályosítani. Ráadásul nem túlzás azt állítani, hogy ezt helyenként kortárs költőket megszégyenítő líraisággal teszi.
A dalok nagy részének (a mai könnyűzenére jellemzően) elég introspektív a szövege, azonban ezt a láncot váratlanul megtöri a Francia bácsi, ami az album egyik legérdekesebb száma. Egy alapvetően egyszerű zongoraballada, ahol Indigo a költői eszközökkel is sokkal finomabban bánik, de ennek ellenére (vagy éppen ebből kifolyólag?) egy nagyon szívbemarkoló számot kapunk, egy stílszerűen balladai homályba mártott történettel.
Amit kicsit sajnálok a lemezzel kapcsolatban, hogy akárcsak a Nárciszona számok, javarészt benne ragadt a 2-3 perces időlimitben, amiből én szívesen látnék egy kis kitörést, mivel vannak olyan ötletek rajta, nem is egy, amit jó lett volna jobban kifejtve hallani. Ettől eltekintve nem mondanám, hogy bármelyik szám kifejezetten rossz lett volna, sőt a Nárciszhoz képest a Tegnapról sokkal konzisztensebben hozza mind zeneileg, mind szövegileg a színvonalat. Egyedül talán a Dekkek, amire ha választanom kellene, azt mondanám, kicsit elmarad a többi számhoz képest, de ettől eltekintve egy nagyon izgalmas projektet hallhattunk Indigo és sosehol párosától.
Legjobb dalok: Aludnék (de nem lehet), Üveggyöngy, Francia bácsi
Legrosszabb dalok: Dekkek
8/10
girlhood – csendháborítás?! (szeptember 26.) ©New Chord Records
Nagyon ambiciózus első album. Alapvetően egy kicsit továbbgondolt pop-punk projektről beszélünk egyszerű szövegekkel, sok energiával és feminista üzenetekkel. A lemeznek mindenképpen előnyére válik, hogy bár szerkezetileg elég hasonlóak a dalok, az egész albumot tekintve nem mondható annyira egyhangúnak, mivel hallhatunk benne a chamber pop-os, fúvósokkal és helyenként háttérvokálokkal díszített számok mellett (majdnem nem haragszom rád) bedroom pop-os megoldásokat is (én mindig jó voltam), de érezhető rajta helyenként egy kevés újhullámos hatás is (nem rontom el). Ezenkívül felfrissítő a női oldalról is szókimondó dalokat hallani a toxikus párkapcsolatokról és a randizás nehézségeiről, veszélyeiről és kellemetlenségeiről a digitalizált világban.
Ami viszont annyira nem áll jól a lemeznek, az az, hogy helyenként ezek a szövegek kicsit kínos szóhasználatba csúsznak át, és valamiért többször is elővesznek kikopóban lévő szófordulatokat is, amit személy szerint annyira nem tudok hova rakni. Ez a sosehollal közös én mindig jó voltam-ban a legszembetűnőbb, ahol a lemez leglíraibb szövegébe illesztették bele a „néma gyerek, anyja se érti a szavát” sort. Ezzel alapvetően nem lenne baj, egyre több zenekar operál hasonló szövegekkel, csak nekem úgy érződött, hogy itt nincs meg a zenei alapnak az a nyersessége és húzóereje, hogy ezeket a megnyilvánulásokat elvigye a hátán, mint az angol Black Country, New Road vagy The Last Dinner Party zenekarok esetében.
Az album egyértelmű csúcspontja számomra a címadó csendháborítás, ahol a gitárjátékot változatos (részben a Beatles Strawberry Fieldjére hajazó) szintetizátor hangszínek támogatják. Mindemellett a csendháborítást mint szót is egy érdekes új kontextusba helyezik. A másik erős pontja az Indigoval közös dühöngő, ahol pedig a zenekart teljes erőbedobással hallhatjuk.
Összességében egy teljesen korrekt debütáló albumot kaptunk a girlhoodtól, viszont van egy olyan érzésem, hogy a zenekar ennél sokkal többre is képes, és reményeim szerint a jövőben még izgalmasabb projekteket is hallhatunk tőlük.
Legjobb dalok: majdnem nem haragszom rád, csendháborítás, dühöngő
Legrosszabb dalok: katasztrófa turizmus
7/10
Henri Gonzo és a Papírsárkányok – Vízszemű Gyík (szeptember 12.) ©Berg Talents
A szeptemberi megjelenések közül talán a Papírsárkányok második nagy lemezét vártam a leginkább. A Cementkert 2023 egyik legjobb albuma volt, azonban az összképet tekintve a Vízszemű Gyík pár erős fogáson kívül nem lett annyira magával ragadó. Az épphogy 30 perces lemezen ismét sok versfeldolgozást kapunk (pl. a címadó Nicolás Guillén-vers). Mint a Cementkerten már megszokhattuk, itt is nagyon grandiózus kompozíciók szólalnak meg Henri Gonzo kicsit monoton, melankolikus énekhangjával. Ez a lemez azonban kicsit visszafogottabb és sokkal jobban építkezik a klasszikus (főleg vonós) hangszerekre. Az album első felén még nagyon izgalmas számokat kapunk, a Szobrokat Vittem A Hajón vonós részlege remekül húzza végig a dalt, a Vízszemű Gyík egy egész változatos szerkezetet épít fel, amiben még egy kis funky basszusmenet is helyet kapott, a Fecskefű Vére pedig elhozza az album egyszerű, de annál tempósabb-táncosabb darabját.
Az album második felében viszont alábbhagyott a kreatív lendület. Az előző lemezen is feltűnő A Tenger Arcából kapunk egy új, lágyabb verziót, egy kvázi átvezetőt (Vitorla), két egész okés dalt és egy 1 perces zárószámot. Ez elméletben egyébként egy jó felépítés lenne, de mivel az egész lemez mindössze 30 perc, ezért így kicsit értelmetlennek tűnik ennyi kitöltőszámot belerakni (úgy, hogy már az Epreskert 1921 is inkább egy bevezető szám csak).
Mindent összevetve, annak ellenére, hogy az album nagyon erősen indul, a végére ez a lendület szinte eltűnik, ezzel a számomra egy kicsit elsietett érzetet keltve a projekt kapcsán. Így bármennyire is szépen vannak megkomponálva a dalok, kissé lehangoló összképet nyújtanak. Ennek ellenére távol sem mondanám rossznak az albumot. Henri Gonzo és csapata még mindig a magyar zenei élet egyik legérdekesebb formációja, de ugyanakkor pont ezért számítottam volna ennél valamivel többre tőlük.
Legjobb dalok: Szobrokat Vittem A Hajón, Vízszemű Gyík
Legrosszabb dalok: Vitorla, Nyugasztaló, Fin
7/10
pecsig