A modern infrastruktúra legszembetűnőbb elemei az adott országok egyedi, kultúráit képviselő építészeti csodái. Ide sorolhatnám a Szabadság-szobrot, az Eiffel-tornyot, a Szent Péter bazilikát, de említésre méltó még a pisai ferde torony, Rio de Janeiro Krisztus szobra, valamint a phenjani Kim Ir Szen szobor, a huichoni Kim Ir Szen szobor, a samjiyoni Kim Ir Szen szobor… És az ország maradék harminckilenc példánya ugyanerről az emberről és fiáról, Kim Dzsongilről.
A legismertebb emlékmű /Forrás: Wikipédia
Észak-Korea mindegyik városa büszkélkedhet egy szoborral a hírhedt párosról; mi több… Kim Ir Szen nélkül nincs város.
A keszongi Kim Ir Szen szobor /forrás: Wikimedia
A félsziget kettéválásakor az első tevékenységek között volt Kim Ir Szen hagyatékának a kiépítése. Amellett, hogy a helyek nagy százalékában valahol szerepel a néhai forradalmár arcképe, 1972-ben a hatvanadik szülinapjára felhúztak egy huszonkét méter magas szobrot a tiszteletére, amit aztán később még arannyal is bevontak. A vezér így a halálon túl is tud vigyázni és szemmel tartani a népét.
Észak-Korea csak a leghíresebb korunkbeli példa, még ha talán nem is véletlenül. Azonban nem csak náluk számít unikálisnak, hogy jelentős pénzt költenek az új emlékművekre: csupán hatezer kilométerre nyugat felé találjuk a Szovjetunió egy másik egykori tagköztársaságát, Türkmenisztánt, és azon belül egy várost, ahol több a márvány, mint a cement.
A márványváros /forrás: turkmenportal
Ashgabat a nap minden percében csillog. Ha az ember csak körbenéz, és nincs a látványhoz hozzászokva, elsőre vakító lehet a folttalan, hófehér panelházak sora a nyári napfényben. A város még a Guinness-rekordok könyvében is feltüntették a top tíz legdrágább helyek listáján, mivel az import márvány ára húszezer euró/négyzetméter. Egy szó mint száz, lehet, hogy a GDP 0.09% a világhoz mérten, de legalább a város nem csak igényes, még egyedi is.
Természetesen a türkmén főváros is tele van aranyszoborral, a képen látható Saparmyrat Nyýazowot, a türkmén nép atyját ábrázolja /forrás: Adventour
1966-ot írunk, Kuba lassan a rakétaválság harmadik évfordulóját ünnepli. Elkezdődött a nyár, meleg van. A népet természetesen le kell hűteni, tehát kell egy fagyigyár, gondolta Fidel Castro: Építsünk egy gigantikus fagyi üzemet.
Ennek köszönhetően Kuba fókusza 1966 júniusában a Coppelia nevű, méreteiben és akkoriban választékában is dicsérendő fagylaltszalon felhúzása volt. Nem sokan tudják ezt Castróról, de a minisztertanács elnöke igen nagy rajongója volt a tejnek, minden formájában. Legyen az büdös sajt, tejszín, csoki, sütemény, vagy a klasszikus imperalista Amerikát jellemző milkshake… Az elnök úr imádta.
A havannai jégkrém „katedrális” /Forrás: BBC
Szenvedélyét pedig (import tehenek tömeges beltenyészete mellett) ezzel a mestermunkával koronázta meg. Az építmény éveken keresztül a főváros legnagyobb büszkeségei között sorakozott, és máig megtalálható. A világszínvonalú, már-már amerikai mintát követő mestermű azonnal kiemelkedett volna, akárhol is építik meg, hát még Havanna favelái mellett…
pecsig