A családomban nem igazán volt példa előttem az építészet terén, de a tatám, aki magasépítő technikusként végzett, kis ideig ezen a területen dolgozott. Bár nem ez határozta meg a családi életünket, az ő munkája mégis ott motoszkált a háttérben, mint egy apró szikra. Az elhatározás azonban csak később, a középiskola választása körül született meg bennem.
A továbbtanulás időszaka talán mindenki számára az egyik legnehezebb döntés az életben. Hova menjek? Mit szeretnék csinálni 10, 20 vagy akár 30 év múlva? 14-15 évesen ezek a hatalmas kérdések, és szinte lehetetlennek tűnik tisztán látni a dolgokat. Emlékszem, hogy abban a pár hónapban, amikor a középiskolák nyílt napjait látogattuk, szinte minden lehetőséget végigjártunk. Voltunk gimnáziumokban, szakiskolákban és több szakmát is végignéztünk. Autószerelő, cukrász, sport és még sorolhatnám, de egyik sem fogott meg igazán, aztán eljutottunk egy építészeti iskolába. Az elején egy hosszú előadás várt ránk, ami, bevallom, nem kötött le túlságosan. A fordulópont viszont az volt, amikor azt mondták, hogy le lehet menni a műhelyekbe és megnézhetjük, hogy mit csinálnak a diákok. Ahogy beléptem a műhelybe és megláttam a maketteket és az ott készült dolgokat, éreztem, hogy igen, ez az, amit keresek. Akkor felcsillant a szemem, hogy ebben igazán kiélhetem a kreativitásomat és valami izgalmasat csinálhatok. Nemcsak én, de anya is örült annak, hogy találtunk egy olyan iskolát, ami tetszik nekem. Gyakran elgondolkodom mi lett volna, ha nem vesznek fel. Vajon gimnázium után is megtaláltam volna az építészethez vezető utat, vagy teljesen más irányba sodort volna az élet? Ezt már soha nem tudom meg…
Így történt, hogy ide adtam be a felvételi jelentkezést és azóta sem bántam meg ezt a döntést. Az első órákon, amikor először fogtam ceruzát és kezdtem el vonalakat rajzolni a lapra, megerősödött bennem az érzés, hogy a megfelelő helyen vagyok. Ahogy teltek az évek, egyre jobban megszerettem ezt a világot, ahol a kreativitás és a logika kéz a kézben jár. Abban a 4 évben rengeteget tanultam, és úgy döntöttem, hogy ezzel szeretnék tovább foglalkozni. Így hát az érettségi után beadtam az egyetemre a jelentkezést. Sajnos elsőre nem sikerült a felvétel, de ez nem tartott vissza. Tudtam, hogy nem hagyhatom abba a tanulást, ezért beadtam a jelentkezést egy magasépítőtechnikus-képzésre. Ez az egy év sokat segített abban, hogy továbbfejlődjek, és még inkább megerősítse bennem az építészet iránti érdeklődésemet.
Egy év múlva újra nekifutottam. Újra letettem az emelt érettségit a szakmából, illetve újra érettségiztem matekból, hogy minél több pontot tudjak vinni az egyetemre, és a második nekifutásra már sikerült. Ez hatalmas öröm és sikerélmény volt számomra, hiszen tudtam, hogy a belefektetett munkám meghozta a gyümölcsét.
Ma már egyetemista vagyok, és biztosan érzem, hogy megfelelő pályát választottam. Az építészet nemcsak szakma, hanem szenvedély is számomra. Olyan terület, ahol a kreativitás és a problémamegoldás találkozik, és ahol minden projekt új kihívásokat tartogat. Érdekes látni, hogy miként formálhatom a környezetet.
Amikor visszagondolok, tudom, hogy minden kihívás és küzdelem szükséges része volt az útnak. Hiszem, hogy semmi sem történik véletlenül. Talán ha elsőre felvesznek, sosem tapasztaltam volna meg azt a kitartást, amit az az egy év adott nekem. Van az a mondás, hogy „minden okkal történik”, és az én történetem pontosan ezt bizonyítja. Az élet néha kerülőutakon vezet el a céljainkhoz, de ezek az utak valóban értékessé teszik az elért eredményeket.