Az utóbbi időben sokat gondolkodom azon, hogy vajon mennyire érzékeljük igazán a minket körülvevő világot. Nem csak nézzük, hanem érezzük is? Halljuk? Szinte tapintjuk?
Egy szaktársam diplomamunkája ezekre a kérdésekre keres választ, méghozzá egészen különleges módon. Ahelyett, hogy „csak” formákkal és funkciókkal foglalkozna, érszékszervi élményekből építkezik. Olyan téri megoldásokat keresett, amelyek a látás mellett tudatosan aktiválják a szaglást, a tapintást és a hallást is. A projekt egy erdei sétány formájában valósul meg, ahol a természet és az építészet nem elválik egymástól, hanem kiegészíti, felerősíti a másikat.
Amikor először olvastam róla, eszembe jutott egy élmény Izlandról. Ott álltam egy hatalmas, nyílt síkságon, körülöttem semmi, csak vulkáni kő, jég, és a szél. Először csak néztem, próbáltam felfogni a látványt, majd aztán ahogy lelassultam, kezdtem érezni is. A hideg fuvallatot az arcomon, a bakancsom alatt recsegő talajt, a levegő sós-párás illatát. Ott tanultam meg, hogy az igazi élmény nem a „nézésből” jön, hanem abból, hogy ha jelen vagyok minden érzékszervemmel. Valami hasonlót éreztem ennél a diplomatervnél, hogy nem „még egy” látványterv a cél, hanem egy olyan koncepció megalkotása, amely azt az üzenetet adja, hogy „majd egyszer jó lenne megépíteni.” Ez a munka arról szól, hogyan lehetünk újra jelen, nemcsak térben, hanem önmagunkban is. Hogyan tudja az építészet segíteni azt, hogy visszataláljunk valami nagyon emberihez, a belső csendhez, az érzésekhez, a természet ritmusához.
Szerintem ez különösen fontos ma, amikor naponta több ezer vizuális inger ér minket, folyamatos zajban élünk és gyakran épp azt nem vesszük észre, ami ott van előttünk vagy netán bennünk. Én is sokszor kapom magamat azon, hogy csak átsuhanok egy tér felett. Megnézem, de nem érzem. Ez a projekt pontosan erre világít rá: le kell lassítani néha, elengedni a sietséget és újra figyelni. Akár egy kilincsre, amit már ezrek érintettek. Vagy egy hangra, ami hirtelen felébreszt bennünk valami emléket. Talán ez is a lényeg itt, hogy merjünk igazán ott lenni, mind térben, gondolatban és érzésben is, hogy megragadjuk a pillanatot, ne csak elsétáljunk mellette. „Carpe diem”, de ezt ne úgy gondoljátok, ahogy a közösségi médiában használják, hanem valóban. Figyelni a részletekre, elmerülni egy illatban, meghallani a csendet és hagyni, hogy hasson ránk, amit átélünk.
Golubics Kamilla