Kemény Lili nevével 2024-ben ismerkedtem meg, miután kiadta első, Nem c. regényét. Az önéletrajzi, egyesek által autofikcióként meghatározott, könyv folytonosan változó narratív stílusa és gondolatfolyamszerű elbeszélése nagyon gyorsan magával tudott ragadni, így szinte egyből a kedvenceim közé került az erősen szókimondó és rengeteg kulturális utalást, elmélkedést, önelemzést magába foglaló alkotás. A Nemet leszámítva Kemény Lilinek még egy kiadványa volt, egy 2011-ben megjelent verseskötet Madarak címmel, ami viszont egész nehezen beszerezhető és a szerző által – regénye alapján erősen elítélt korai megjelenés.
2025-ben azonban az Örkény Színházban Dohy Balázs rendezésében színpadra került első darabja, Az orosz barát, amelyet márciusban sikerült is végre megtekintenem. A pamfleten található szinopszis szerint a darab arról szól, hogyan alakult át a magyar értelmiség az elmúlt negyed évszázad során, aminek bemutatása érdekében a darab négy, erősen elkülöníthető, mégis egymásba függő, egymást helyenként igen meglepő fordulatokkal összekötő részre bontható. Annak érdekében, hogy a történetből ne mondjak el a kelleténél többet, csak annyit, amennyi feltétlenül szükséges lehet az olvasó számára ahhoz, hogy eldöntése érdekli-e a színdarab, illetve ahhoz, hogy megértse, milyen kiszámíthatatlan és abszurd fordulatokkal is operál a szerző, ezért csak a négy narratív egység alapbeállítását mutatom be:
2000 – Magyar Filmintézet Tanácsterme (az ezredforduló megünneplésére keresnek forgatókönyvet)
2010 – Baskíria (két magyar csempész egy kisújszállási szentképet szállít)
2020 – ELTE Digitális szoba (egy zoomos egyetemi előadás a Harry Potter és a görög drámák kapcsolatáról)
2025 – megnevezetlen tanya (egy csapat fiatal túszul ejt egy oligarchát).
Az előadás, mint fentebb említettem, a magyar értelmiség átszerveződéséről szól, hogy a tanult, diplomás embereket hogyan kezdte el megrontani a pénzéhség, a hatalom- vagy éppen a bosszúvágy. Ez azonban, én legalábbis úgy vettem észre, hogy csak részben igaz, ugyanis a darab mindemelett erősen foglalkozik a posztszovjet országok (különösen ugyebár Magyarország) sorsának általános alakulásával is, és megpróbál ehhez ok-okozati kapcsolatokat keresni, amelyek egyes helyeken már a különböző szereplők gondolatfolyamaiba torkollanak, és amelyek jellemzően elég valótlan párbeszédek formájában nyilvánulnak meg, ugyanakkor, bármilyen komoly is legyen a mondanivalójuk, felvállalják az öniróniát valamilyen formában (pl. a színész nem is a többi szereplőnek intézi a mondatot, hanem közvetlenül a közönségnek, ezzel megtörve a negyedik falat). Az önirónia és önkritika egyébként az egész darabra jellemző, így sokszor azokaz a részeket is kérdőjelezve, melyek érezhetően (avagy a Nemből kiindulva) az író gondolatai. Másfelől pedig ezeken a kiszóló monológokon keresztül lehetőségünk adódik jobban megismerni a szereplőket, így annak ellenére, hogy sok karakter igen kevés időt kapott a színpadon, még mindig kidolgozott jellemmel rendelkezik.
Díszletét tekintve igen minimalista, szinte mindegyik szekcióhoz (a másodikat leszámítva) egy egyszerű, de annál ötletesebb díszlet tartozik, melyek közül személyes kedvencem a nyitóblokk berendezése, a 4:3 képarányt idéző kicsiny és szűkös szoba volt, melybe megpróbáltak minél több szereplőt bepréselni, ugyanakkor az elrugaszkodott és nyitottabb gondolatmenetű jeleneteknél nem féltek ebből a dobozból kiugrani sem. Ezek a díszletek továbbá szerényen, spotlámpa-szerű fényekkel voltak megvilágítva, amely kifejezetten a díszletre és a színészekre irányult, ezzel egy erős kontrasztot keltve az üresen és látszón hagyott, így szinte a semmibe vesző színpadi háttér és a fókuszban lévő előtér között.
A színészi játékhoz, bevallom őszintén, nem sokat értek, de kevés tudásomból kiindulva és arra alapozva, én összességében meg voltam elégedve a szereplők játékával. Talán senki sem volt kirívóan jó, de mind a fiatal, mind az idősebb generációs előadók megkapók voltak. Mindent összevetve számomra ez volt az egyik legjobb, legérdekesebb és minden bizonnyal a legkiszámíthatatlanabb színdarab, amit az elmúlt időben láttam, pedig azért voltam már jónéhány profi és amatőr előadáson is. Nem mondom, hogy ez a darab feltétlenül mindenkinek az elejétől a végéig tetszeni fog (hazudnék, ha azt mondanám, hogy nekem sem voltak egyes helyeken kivetnivalóim), azonban bizton állítom, hogy a négy közül legalább az egyik szegmensben mindenki fog magának valami érdekfeszítőt találni. Ha viszont valaki érzékeny az aktuálpolitikai témákra, annak azt ajánlanám, hogy messziről kerülje el Az orosz barátot.
Viszló Dániel 
Ottó