Egy késő őszi estén, miután letettem az aznapra szánt tanulnivalót és kutatómunkát, úgy döntöttem, hogy teszek egy hosszú sétát a Tettyén. Az ősz csípős levegője már a tél közeledtét jelezte, a Mecsek alatti város fényei halványan pislákoltak a távolban. A séta nemcsak testi, lelki feltöltődést jelentett, hanem egy pillanatot is, amikor elengedhettem a beadandók és határidők nyomasztó gondjait, hogy végre szabadon szárnyalhassanak a gondolataim.
Diákként néha úgy érzem, mintha az élet egy soha véget nem érő spirál lenne: tanulni, dolgozni, vizsgázni és fizetni az albérletet, majd újra minden elölről. Ahogy megálltam a Tettye egyik kilátópontján és a várost figyeltem, eszembe jutott, hogy a dolgok talán ennél jóval többről szólnak. Mert bár a hétköznapokban kis problémák foglalkoztatnak, mint például hogyan írjam meg a következő beadandómat vagy készüljek fel a vizsgákra, mindeközben valami sokkal nagyobb dolog is zajlik körülöttem: a Világ zajlása.
Ilyenkor el szoktam azon gondolkodni, hogy milyen kicsi is vagyok a Világ dolgaiban. Egy diák Pécsen, aki a saját életének nagy problémáival küzd. Egy beadandó határideje, egy megterhelő vizsgaidőszak, vagy éppen egy albérleti díj előteremtése. Ezek a mindennapi gondok hajlamosak eltakarni előlünk azt a tényt, hogy az egyéni létezésünk is része egy nagyobb egésznek. Viszont a Világ odakint is zajlik. Háborúk, klímaválság, a mesterséges intelligencia forradalma, amely mind olyan nagy dolgok, amibe, úgy érzem, nincs beleszólásom. De vajon ez tényleg így van?
Egyre többet gondolkodom arról, hogy a jövő generációi számára milyen örökséget hagyunk hátra. Ez a gondolat nemcsak a séták során kísér, hanem a mindennapi munkámban is. Az egyetemen kutatásokat végzek arról, hogy miként csökkentsük az építészet és az életmód ökológiai lábnyomát. Szeretném megérteni, hogy hogyan lehetne fenntarthatóbbá tenni a világot, hiszen a klímaváltozás hatásai már most érezhetők, és még inkább hatással leszek azokra, akik utánunk nőnek fel.
Ahogy a Vince utcához értem, eszembe jutott egy beszélgetés, amit nemrég folytattam néhány barátommal. Egy pécsi kávézóban ültünk és arról beszélgettünk, hogy a nagy változások mindig kicsiben kezdődnek. Az egyikük azt mondta, hogy „Talán nem a mi generációnk fogja megváltani a világot, de minden apró lépés számít”. Ez a mondat azóta is a fejemben van, mert tényleg így van. Minden egyes döntés, egy fenntarthatóbb épület megtervezése, egy újragondolt életmód vagy akár egy környezettudatos választás hozzátesz valamit a jövőhöz. Amikor leértem a városba és a Mecsek lábánál elterülő házakra pillantottam, eszembe jutott egy idézet „A világ olyan körülötted, amilyenné magad alakítod”. Ez az építészetre talán szó szerint is igaz, de érvényes az élet minden más területére is. A mindennapok apró döntéseiből áll össze a nagy egész, amit jövőnek hívunk, és bár lehet, hogy egyetlen séta alatt nem találjuk meg minden kérdésre a választ, ám ezek a pillanatok közelebb hozzák. Talán. De egyáltalán ezekre a kérdésekre megkaphatjuk a válaszokat valaha is?
