Gondolatok tengere

Hol is kezdjem? Rengeteg gondolat kavarog a fejemben, amivel valószínűleg nem vagyok egyedül. Viszont, ha valaki megkérdezi, hogy „Mi a helyzet veled?”, hirtelen annyi minden közül csak úgy kicsúszik a számon pl. az, hogy „Semmi érdekes, veled?”. Pedig nagyon is sok érdekes dolog történt, amióta nem találkoztunk, de ahelyett, hogy gondolkodnék egy picit, hogy mivel kezdjem, inkább terelek és visszakérdezek. A beszélgetés megy tovább, csak nem rólam lesz szó. Ezzel csak annyi a probléma, hogy a kelleténél gyakrabban csinálom, ezért sokszor érzem úgy, hogy nem érdekli az embereket, hogy mi van velem, emiatt sokszor inkább bele se kezdek semmilyen sztoriba, még ha sokadjára kérdezik is. Aztán ha valakinek mégis sikerül megnyitnia, akkor meg órákig tudnék beszélni, pont ezért, mert ritkán fordul elő ilyesmi, de akkor meg az tart vissza, hogy nehogy túl sok legyek. Kicsit zavaros lehet majd elsőre, ha ezt olvassátok, de nyugi, majd idővel rendeződnek a szálak és mindennek meglesz a helye és ideje. Addig is csak úgy belevágok valahol, aztán majd legfeljebb visszacsatolok néha.

Ez most egy amolyan bemutatkozó írás lesz, röviden rólam. Megpróbálom a saját történetemen keresztül leírni azokat a tulajdonságokat és készségeket, amik számomra hasznosak a mindennapokban akár hallgatóként, akár később a nagybetűs életben. A nonverbális kommunikációt, úgy gondolom, már ismerem és kellően tudom alkalmazni, ideje az íráskészségemet fejleszteni. Egyformán fontos a kommunikáció minden formája, mert kommunikálni feltétlenül szükséges, főleg egy munkahelyen, ahol a másik ember 10 m magasan van és a darus nem látja őt, úgyhogy neked kell közvetíteni a mutogatást, mert nem halljátok egymást a nagy zaj miatt. Rettentő nagy nyomást tud helyezni az emberre egy ilyen szitu, de amikor befejeztük a munkát és lentről néztük az elkészült szerkezetet, az nagyon felemelő érzés volt. Többször volt szerencsém ilyen jellegű munkákban közreműködni, és mindig hasonló volt a végeredmény, viszont én hiányoltam kicsit a személyesebb, közvetlenebb kommunikációt. Akikkel együtt dolgoztam, mind olyan tipikus „öreg szaki”, akikkel nehéz együttműködni, az elején szinte kivétel nélkül nekem mint fiatalabbnak kellett alkalmazkodnom. Idővel aztán, amikor látták, hogy van némi sütnivalóm, úgy lazultak a határok is.

Fura érzés egy csapat, nálam sokkal idősebb ember társaságában lenni, sőt, együtt dolgozni és olyan munkákat csinálni, ahol a bizalom az egyik legfontosabb, ami meg kell legyen köztünk. Például, amikor 6 m-es tetőlemezeket kézzel adunk fel a tetőre és tesszük a helyére 7-8 m magasan, ott a legkisebb rossz mozdulat is tragédiába torkollhat. Mindezt úgy kell megvalósítani, hogy nehezen tudjuk szóban kifejezni magunkat, vagy mert férfiak vagyunk és nem tanultuk meg, hogyan mondjuk ki a gondolatainkat. Helyette inkább elfojtjuk és akaratlanul is feszültség lesz belőle, ami aztán rengeteg indokolatlan és szükségtelen konfliktust eredményez, ami aztán átmegy egy ördögi körbe és soha nem lesz vége. Természetesen ezen lehet változtatni, de nem egyszerű dolog. Én magammal kezdtem, próbáltam jobban megérteni az ő „nyelvüket”, alkalmazkodtam, amennyire indokolt volt, türelmes és megértő próbáltam lenni annak ellenére, hogy néha indokolatlanul bántottak, mert nekik ez volt a megszokott társalgási stílus. Sok időbe telt, de lett eredménye a kitartásomnak, velem nem úgy beszéltek, mint korábban egymással, próbálták ők is megérteni az én stílusomat és hasonlóan hozzáállni egymáshoz is. Összességében megérte a dolog, de nagyon kimerítő tud lenni egy ilyen szituáció, főleg ha egyedül kerülsz be egy ilyen közegbe és sokan vannak „ellened” az elején.