40 ország 11 állam és egy hátizsáknyi bátorság – Egy fiatal lány története, aki egyedül indult felfedezni a világot

Milyen érzés 19 évesen hátat fordítani a megszokottnak, és világgá menni? Mi történik, ha valaki nemcsak álmodik, hanem el is indul, egyedül, a világ másik felére? Egy fiatal lány őszinte és inspiráló története következik szabadságról, bátorságról, gördeszkázó gyerekekről, meleg karácsonyokról Hawaiin és Mexikóban, 55 ejtőernyős ugrásról, mindezt csupán két év alatt. „Az igazán szép dolgok akkor történnek, amikor kilépsz a komfortzónádból.” Ez nem csak egy jól hangzó mondat, ő tényleg megtette. Bejárt 40 országot, belevetette magát az ismeretlenbe és közben talán saját magát is megtalálta. Ez a történet róla szól.
Gyerekkora óta vonzotta az utazás. Mindig is légiutas-kísérő szeretett volna lenni, hiszen az a szakma egyet jelentett a világjárással. Később viszont rájött, hogy ennél sokkal több lehetőség rejlik egy-egy utazásban. A középiskola utolsó évében találkozott a Cultural Care au pair programmal, és nem volt kérdés számára, hogy belevág-e. „Nagyon vártam, iszonyúan izgatott voltam, semmi félelem nem volt bennem, annyira régóta vágytam rá, hogy végre elindulhassak, és világot lássak.” Nem volt ugyan konkrét célország, csak lehetőség és elszántság. A kiérkezés után persze megérkezett a felismerés, ez nem nyaralás, hanem valódi önállóság. De honvágya? Soha nem volt. Kint aztán jöttek az élmények sorra. Két kisgyermekkel élt együtt és nemcsak vigyázott rájuk, hanem tanította is őket. Ott volt az első szerelmüknél, amikor kiesett az első foguk, tanította őket írni, olvasni és gördeszkázni is. Ez már rég nemcsak egy munka volt, ez egy másik család, egy másik élet lett. Eközben pedig a saját álmait is megélte. Mindig arról álmodott, hogy egyszer meleg helyen tölthesse a karácsonyt. Az első évét Hawaiin, a másodikat pedig Mexikóban ünnepelte. Amikor ezt mesélte, eszembe jutott, hányszor hallottam már másoktól, „majd egyszer szeretnék”… Ő nem csak szerette volna. Megcsinálta.
Nem állt meg itt. A gyerekkori extrém rollerezés után 19 évesen beiratkozott egy ejtőernyős tanfolyamra, majd egyetlen nyár alatt 55-ször ugrott ki a repülőből. Teljesen egyedül. Miközben ezt mesélte, csak néztem rá, és magamtól kérdeztem, hol van az a pont, amikor az ember nem méricskél, nem aggódik, csak ugrik? Ő tudja. A mai napig hiányzik neki ez az érzés, bár most már azért jóval óvatosabb. „Most már tudom, hogy semmi nem gyógyul olyan gyorsan, mint gyerekkorunkban.”
Az utazásai nagy részét egyedül tette meg. Nem turista, hanem felfedező. Nem városnéző túrákat keres, de nem is éttermeket, hanem a természetet, a csendet, a távoli tavakat és azokat a helyeket, ahol el lehet bújni a világ zajától. Olyan helyeket, ahol csak ő és a természet van. „Az utazásaim 99%-át a természetben töltöm. Kempingezek, túrázom, hegyi tavakban fürdök és az autóban alszom.” Mostanában már néha társasággal utazik, nem szervezetten, csak olyanokkal, akik hasonlóan gondolkodnak. Nem kell sok szó, nem kell zaj, csak az út. Bejárta Amerikát, Mexikót, Kanadát. Egy évig élt Norvégiában, három hónapot Új-Zélandon töltött, de visszavágyik Finnországba, Izlandra. Az előbbire inkább télen, utóbbira inkább nyáron. A legnagyobb kultúrsokk Amerika jelentette számára. A nyitottság, a tempó, az óriási adagok, a hatalmas autópályák, amelyek helyenként 6 sávosok voltak, na és persze a másféle életstílus. De nem ijedt meg tőle, hanem élvezte, mert ő alkalmazkodik, beépül és tanul belőle. Azt mondja, most még egészen biztos nem telepszik le. Öt évre előre mozgásban gondolkodik. Figyeli az országokat, hátha valahol azt érzi majd „itt maradnék”, de addig is megy. Viszi magával a kulacsát, amit Amerikában vett, tele van matricákkal. Benne van minden, amit az utak adtak neki, ami nem más, mint a szabadság, a bátorság, a rugalmasság és a nyitottság. A végén megkérdeztem tőle: mit mondanál azoknak, akik álmodoznak, de nem mernek elindulni? Azt a választ adta, hogy: „Ne hagyd, hogy a félelem vagy a kétségek megakadályozzanak. Az első lépés a legnehezebb, de a kihívások segítenek abban, hogy erősebbé váljunk.” Én csak ültem ott csendben, hallgattam, és éreztem, hogy ez az a fajta történet, amit nem lehet csak úgy félvállról olvasni, mert közben belül is történik valami. Ha csak egy mondatot viszel magaddal ebből a történetből, talán legyen az, amit ő is üzent nekünk: „A világjárás örök életre szóló élményeket és barátságokat adott nekem, amelyek mindenhol másképp formálták az életemet”.